az alvókra a kerek Hold vigyáz.
A kockakőre lámpák fénye önt
sárgát, csak a csillagok, fönt,
hunyorognak csalfán, éberen,
ugyanúgy, mint lázas éjeken
hunyorogtak reám, egykoron
- az emlék agyamba beoson:
Kék paripa ül a Holdon,
elmereng egy sosem volton.
Sötét szeme csupa gyász:
isten ránk már nem vigyáz.
Páva tolla éjfél tájba'
a párkányon tágra tárva
varázsszemmel irizál.
Rá a csillagfény szitál.
Lámpa fénye csorog sárgán
kockakőre, ahogy árván
felhőt bököd kormos kémény
- áloműző éji élmény.
És a ló csak hegedül,
a szemében bánat ül.
Zene csorog háztetőre,
felfénylik a cserép tőle,
záporozik lenn, a kövön,
leömlik az ereszcsövön.
Tele vele a csatorna,
mintha csőrepedés volna,
visszahömpölyög az égre,
lelkeket mos hófehérre,
ahová csak cseppje freccsen,
virág nyílik minden cseppben,
és a ló csak hegedül.
Csak én hallom egyedül,
hiába is festem én le,
milyen belső Pestem éje,
nincs mellettem senki sem,
már nem látja másik szem.
Minden este, ha kristály a lég,
az égre nézek; soha nem elég,
hogy lássam a tiszta ragyogást,
amit csak csillag ad, semmi más.
Sok ezer szikra az égről int,
a szívemre mind nyugalmat hint,
köztük látom azt a csillagot,
ami egyszer énrám ragyogott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.