helyemet csak nem találom.
Céljaimat mára feladtam,
a jövőm régen elmúlt álom.
Minden a mélybe süllyedt már:
hitünk, reménységünk oda;
közös jövőnk olyan sivár,
itt nem segít más, csak csoda.
Se belül sem kívül nincsen
ma már magyar emberi élet.
Sárarannyá lett a kincsem;
a holnaptól: Semmitől félek.
A gyémánt tiszta lélektüzébe
rejteném el dadogó szívem,
bogár, giliszta, tarka kő közé, le,
rettegve bújnék, rejteznék szelíden.
Üvölt a Föld, dübög alattam.
Sarkából éppen kiveti a Sátán.
Hiába vetettem, nem én arattam:
ő hasít szíjat majd milljók hátán.
Se bent, se kint nincsen már béke.
Hiába próbálnám magam
helyemre tenni, a Mindenségbe,
hogyha nem élhetek itt boldogan:
Nem mászom fel magos fűszálra,
nem szivárgok göröngyös földbe,
magom hiába jött a napvilágra,
nem kaphat fánk ma még erőre.
Kaszát kapát kell markolni kézbe!
A gazt kiirtani földünkről tövestől,
s új életet kell vetni televénybe,
ha majd hazugság hatalma megdől.
A Föld dübög, morog alattam.
és én rettenve ismét sikoltok:
Jövőm, hiteim régen feladtam.
Vajon soha nem leszek boldog?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.