Szürke színszűrőn át

Szinte csak szürkében látnak a szemek.
Lassan kifakul a százszor szép világ.
Ami régen nagyszerű volt és remek,
mára megkopott. Már nem emlékszem rád.

Párnát ölelünk, ha éjjel forgolódunk,
és a hajnal már gyakran ébren talál.
Néha messze mennénk, ha lenne rá módunk;
a lét üres, mint egy megkopott fatál.

Dolgozni járunk, fenntartjuk a létet,
mintha ez élet lenne, és nem a halál.
Felejtünk. Próbálunk felejteni téged.
A létösztön vékony, mint a cérnaszál.

Zúg és cseng a fül, elfedi a hangot,
amely agy mélyéről visszazengene.
Az ember néha oktalanul csapkod,
szédül, ingerült, nem tehet ellene.

Még várunk néha egy újabb hajóra,
noha tudjuk, már nem jöhet el soha.
még nem gondolunk rosszra úgy, mint jóra,
még józanok vagyunk, nem egy ostoba.

Szinte csak szürkében látnak a szemek,
a volt fakul, mint évtizedes diák.
Nem faggatjuk már a létet: csak hebeg,
hogy hol zökkent ki sarkából a világ.