a habos felhő-dunna rongy-szürkére vált.
A rőt háztetők fent már esőben áztak,
de világunk egyre új szivárványra várt.
Mint a vízesés, úgy szakadt le ránk az ég,
majd lábunk alatt szinte árvízként rohant.
Futottunk volna, de csak messze volt fedél,
és így reszketve áztunk egy nagy fa alatt.
Mint ezer veszett ördög, tombolt a vihar
minden patával az égbolton dobogva:
pokol-tüze szívünkből is mindent kimart,
ami megmaradt, az szürke és mogorva.
Később majd hiába csendesült a zápor,
mert az ég-szürkeség fejünk felett maradt,
pedig mi azóta is csak várjuk bárhol
feltűnni a színes szivárvány csíkokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.