A napfényes sávra

                                            "Hogy elérjek a napsütötte sávig"
                                                                           (Petri György)

Emlékszem, egyszer még a kezdetekben
elolvadni vágytam én a két kezedben,
és azután másnap, vagy harmadnap talán
találkoztunk ismét a Hold túloldalán.

Emlékszem, hogy két nap derült volt az ég,
nem terveztünk menni, ott maradtunk még.
Harmadnapra reggel szedtük fel a sátrat
- még azon éjjel ott alhattam nálad.

Ahogy' elindultunk, besötétedett,
azóta sem láttam oly sötét eget,
vagy láttam is talán, de rá nem gondolok,
mert a derűs napfény sokkal jobb dolog.

Azután megint napfényes sávra értünk.
Csak mentünk tovább, senki nem jött értünk,
s az erdőbe érve az ég is leszakadt,
nem hallottam már énekes madarat.

Zúgott a szél, és dörgött Isten nyila,
és nem volt köztünk ott, akkor nagy vita,
hogy tovább menjünk-e, vagy vissza az úton.
(Újabb vitáinkat régóta unom).

Városba értünk. A vihar megszakadt,
a felhők közül a napfény kifakadt,
dalunktól a színek is felszikráztak,
egy lakó kiszólt: "ennyire megáztak?"

A napfényt elhagytam. Már homályban élek,
jövőm nincs, csak múltam, lassan attól félek.
Nem tervezünk jövőt most már hosszú távra.
Csak jutnánk ki még egyszer a napfényes sávra!