Függönybe gabalyodott légy

A függöny ott lógott az ablakot takarva
régóta már, szőttes-fehéren;
narancs kerekek sorjáztak rajta
párhuzamos sorokba szőve szépen
- olcsó portéka volt ez, gyári termék,
jobbra nem tellett vagy nem volt igény talán.
A függöny már ott lógott régen
a kis szobának poros ablakán.

Az ablak nyitva állt, s a Nap is
rátűzött a szőttesre éppen,
előfordult néha az is,
azaz megesett egypár délután egy évben.
A kinyitott ablakszárnyakon
- micsoda balszerencse néki-
egy légy repült be, és nagyon
eltévedhetett, ha nem érzi,
hogy e szobában semmit nem talál,
ami számára jó lehet:
Itt belül rá csak a nagy semmi vár.
De a legyek mégsem emberek.

Hányszor fut bele az élet
egy hálóba, amely nem látható;
egy korlátba? Én attól félek,
ha életünk fehér és tiszta, mint a hó,
is beleakadhatunk észrevétlen,
mint a légy fehér függönyömbe ott.
Aztán néznek ránk semleges-részvétlen
- verdesett, de nem szabadulhatott -
a körülállók, amikor majd szépen
egyengetik fejünk fölött a halmot
a megfizetett lapátosok.

A légy még zümmögött és verdesett
üveg és függöny közé szorultan.
Csak néztem de a gonosz élvezet
elpárolgott belőlem nyomban,
ahogyan hirtelen eszembe jött:
bizony hasonlón vergődöm én is,
égre törve folyton, ég és föld között,
lehullva és fölszállva újból, mégis,
bár szívem és agyam mily sokszor ütközött
falakba, amelyek nem láthatók.
Vagyunk mi emberek, mint e légy is,
oly rettegők, elszántak, és mohók.