és rossz a közérzetem.
Már unalmas ez a nóta,
bár tudom, mi van velem.
Itt van a szenvedés belül,
és kívül magyarázat,
mit tehetek, ha kiderül:
nem húzhatsz le ily lázat?
Erősíti kint is, bent is
csak egymást a gyötrelem:
a világba kifordulnál?
Saját magadba elbújnál?
csak árad a fertelem.
Fortélyossá válik újra
honunkban a gyalázat.
Meg nem menthet minket bújva,
lopva megélt alázat.
Menekülni kellene,
ha nincs hová, hát magamba.
A létnek nincs kelleme
itt, bolond, aki maradna.
Nihilt élek meg, úgy vélem,
szinte minden versemben.
Nincsen semmi jövőképem,
elmállik a szememben
mind, amit őriznék épen.
Mert bent sincs rend. Csak a káosz
dübörög az agyamban.
Nem nőttem fel még a mához:
tapicskolok agyagban,
formát gyúrok, szóval játszom.
Elfeledem a valót,
s gondjaimból ki sem látszom.
Virágot hozok? Karót?
Csak úgy élek, hogyha félek,
mint gyermek, ha vágyna újra
anyja meleg ölébe,
ha lehetne. S miért ne
feledné a rosszat bújva?
Nincs ölelés. Anya sincsen.
Nincs ölelő szerető.
Nincseimen, mint sok kincsen
osztozik a temető,
temetett és temetetlen.
Aki hallja, adja át!
Egy ember, a szeretetlen,
osztja szét majd vagyonát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.