Motoszkál bennem a gondolat:
van, amit mondani nem szabad.
Pár dolgot bölcsen elhallgatok,
jobban élek úgy meg holnapot?
Ha nem írom le, ami bennem volt,
élő maradhatott volna a holt?
Ha nem mondom ki, és bennem ragad,
rab lennék-e vajon ma, vagy szabad?
E kérdés gyötör folytonosan.
Én vagyok, aki pokolba rohan?
Mérgezi létem a bűntudat:
magamtól zártam el az utat?
Ha kétségeimet elhallgatom,
mivé lesz akkor a bizalom?
Nem vádolok, ez nem is vitás:
eleve én vagyok csak a hibás.
De hogyha e hiba elmarad,
meddig maradhatok szabad?
Hogyha a kétely meg sem fogan,
életem semmibe nem rohan?
Értelmetlen, ezt jól tudom,
mert ma már mindettől távolodom,
de nem hagy nyugton a gondolat.
Önsors-rontónak érzem magamat.
Hajnalban forgok az ágyamon,
mert magamat már nem áltatom:
csak hosszabbodnak az éjjelek,
és hidegebb lesz, ha fölkelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.