Az álom halála

Sokszor úgy ébredek, mintha halálra.

Ez valamelyest olyan,
mintha csak az álmomban élnék,
ébredéskor meghalnék,
és ez a valóságtól
nem is áll nagyon messze.

Még inkább igaz ez olyankor,
amikor már világos van,
a napfény sárgítja az utcát ablakom alatt,
amikor fölébredek.

Ha hajnalban munkába megyek,
annak még élet-szaga van,
olyan, mint az álom,
mint maga az élet - elsuhan.

De amikor a végtelen nappalokon
verekszem keresztül magam,
és semmit nem értek sem magamból,
sem abból a világból, amely körülvesz,
és hiába próbálok racionálisan gondolkodni,
minden szétfolyik, alakját változtatja,
és ellenemre fordul,
mintha rémálmot látnék.

Futnék villamos után:
aszfaltba ragad lábam,
kását szív be orrom tüdőmbe
levegő helyett.
Hiába nézem,
más szemében nincs tükör,
amelyből megláthatnám magamat,
ráismerhetnék: ez igen!
Ez vagyok én.

Még működnek sincsen jelenlétére szükségem,
hogy dezorientált, legyek, és eltévedjek
a Való Világ és más álvilágok között.

De működnek az automatizmusok:
munkába megyek, haza utazom,
fölveszem a telefont,
tárcsázok - nyomkodom az ál-billentyűket -,
beszélek a készülékbe,
válaszolni próbálok a hozzám intézett mondatokra,
olvasni próbálok,
meg írni - egyik sem megy jól -
és eljárok megszokott programjaimra.

Aztán egy villanás -  vége az álomnak,
rádöbbenek, hogy ebből már nem ébredek föl többé,
már végigálmodom ezt az irrealitást,
amelyet soha el nem képzeltem magamnak
sem belül, sem kívül,
végigálmodom,
és megpróbálok nem nyüszíteni
a félelemtől és a magánytól,
addig, amíg majd föl nem ébreszt belőle
egy valódi életre
az álom halála.