Zörgetnek az ajtómon.
Nézem: vajon ki lehet,
ki ijesztget engemet?
Kukucskálok: ismerős,
fehér bajszot viselő,
szemüveges, vén alak.
Vajon már hol láttalak?
Lámpát gyújtva kérdezem:
mi a dolga énvelem?
Én vagyok te, azt mondja,
és marad álláspontja,
pedig többször kérdezem,
hogyha bent lennél velem,
te lennél én, én meg te?
Már elmondtam, recsegte.
Hogy van az, hogy egy alak
(nem ily módon vártalak!)
két helyen van egyszerre?
Nézek ki az emberre.
Nem tudom, de itt lakom.
Te vagy az én tegnapom.
Én meg vagyok a jövőd,
ne láss bennem betörőt!
Honnan jöttél? - Itthonról,
tudom, agyad mit gondol
most őszülő fejedben.
Ezen én már átestem:
Meglátogatott magam,
hogy nem éltem boldogan.
Megkérdezte, hogy vagyok,
szívem miért nem ragyog?
Ha nem lesz bennem öröm,
az ő szívét megtöröm,
és nem élhet boldogan.
Ezért most hozzám rohan:
változtassak létemen,
hogy jobb legyen életem,
illetve majd őneki,
amint a szót keveri.
Mert míg idáig jutott,
múlt, jövő összefutott.
Én voltam a mesében,
és magamnak meséltem.
Eltelt negyedóra, fél.
A jövőtől mégis fél
szívem. Elment, itt hagyott.
A levegő megfagyott:
valamit változni kell,
ne jöjjek majd hozzám el.
Az ötlettől irtózom:
hogy zörgessek ajtómon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.