Az asztalon táncolt
széles jókedvében.
sosem ismert láncot,
nem járt feketében.
Feje fölött nyarak
szálltak el és telek.
Mindig állva marad,
sárban sem hempereg.
Ezt tartotta róla
három határ falva,
kemény, dolgos volna,
csak egy kicsit marha.
Egyre csak keresi,
s nem leli a helyét,
és folyton beveri
mindenbe a fejét.
Elteltek az évek,
mentek a gyerekek;
mint ki sose téved,
úgy hajtott szekeret.
Megritkult a vígság,
elmaradt a nóta,
lapos, szürke síkság
az idő azóta.
"Csak a gond redőzi
a homlokom folyton.
Ki az, aki győzi?
Holnap borba fojtom?"
"Elegem van", így szólt,
"vár reám a sátán."
Másnapra ott lógott
az almafa ágán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.