tűzzel lobogó fájdalom;
a perzselő láng folyton űz,
tagadom, vagy vállalom.
Létünk lobog fáklyaként,
és mégis oly sötét a világ!
Égetünk mindent: szerelmet, ként,
fojtó füstünk mindent kirág.
Semmit nem látunk, és mindenki lát,
és néha oly nagy a sötét!
Kínt űzni verset használunk, s piát,
hogy feltörje tüzünk kövét,
vagy zenélünk, mint ki megbolondult.
Messzire száll a dallam;
mint vén zenész tépjük a húrt,
és feloldódunk egy dalban.
Ez oldat is csak efemer fáklyafény.
Körén kívül az árnyak
figyelnek minket. És ez tény,
hiszen végül kihűlnek a vágyak,
és nem marad más, csak kőbe zárt parázs,
a megcsontosodott pernye,
amely, ha kihűlt, elszállt a varázs.
Már nem is emlékszem a percre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.