Reggelenként rémálomra ébredek.
Kint tűz a Nap bár, de bent szakad a hó,
agyam borítják kifakult képzetek.
És minden emlékképem olyan fakó,
hogy a színhiányon már elképedek.
Talán szívüket vágta ki egy bakó.
Én oly szívesen örülnék veletek,
de magam vagyok, mint egy szigetlakó.
Csöndem marad. Csak magamban fecsegek.
Ha álmot látok, az mindig ragyogó,
de elfelejtem, amire fölkelek,
s a csönd körül vesz. Ez fogvacogtató.
Ébren csak ebben a csendben élhetek,
bár álmom lehet örömöt is hozó,
reggelenként rémálomra ébredek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.