2009. július 21., kedd

Kirándulás (töketlenkedéssel)

A hét végén elvittem két fiamat kirándulni. Ép testben épp, hogy élek jelszóval  - végre! - fölálltam a számítógép mellől. Már ez is nagy szó, még akkor is, ha 1., megígértem kisebbik lányomnak, hogy a nyílt napon meglátogatjuk a cserkésztáborban (aminek most ő volt boldog(talan?) parancsnoka - vagy hogy a fenébe nevezik - valahol a Börzsöny közepén; valamint 2., feleségem csütörtöktől kezdve nem mulasztott el egyetlen találkozásunk alkalmával sem, hogy közölje velem, ha már megígértem, akkor tartsam is be. Ez pedig nem kevés alkalom, lévén, hogy mindketten otthon töltjük napjaink nagy részét :) 3., Mindehhez hozzáadandó legnagyobb fiam lelkesültségét, készen állt a hét végi program.

Mire pénteken délután elszántam magam, és tervezgetni kezdtem a túrát - jobb későn, mint időben - megdöbbenve tapasztaltam, hogy ha azt a fénymásolt térképrészletet, amire lányom rájelölte a tábor helyét, összevetem egy túrista térképpel, olyan helyet kapok eredményül, amihez a legközelebbi lakott település is 12-13 km. No de mi ez egy edzett túristának? Na és egy edzetlennek? Meg kellett ellenben állapítsam, hogy otthon az egyetlen előtalálható túrista térkép, ami a Börzsönyt ábrázolja, immáron 30 évesnél is régebben került kiadásra! Az igazán izgalmas ebben, hogy jóval előtte készülhetett, hoiszen nem ez volt első kiadása, de sebaj: a hegyek nem túl gyakran váltogatják helyüket, hátrametszéssel pedig mindíg meg lehet állapítani a látható hegycsúcsok alapján, hol is vagyunk.

Na ja! Annak, aki ért hozzá. Nem nagy todomány, tanultuk az iskolában: köző, vonalzó, szögmérő meg ceruza kell hozzá. Meg a térkép tájolása (tájoló?). Na nem! Nem Afrikába vagy Új Zélandra, csak a Börzsönybe készülünk.

Reggel néhány tucat szendvics, néhány liter folyadék, indulás a Nyugatiba - pont időben vagyunk, sietségre semmi ok. Pénztárnál alig lézengenek. Autista fiam ingyen közlekedik egy kísérőjével egyetemben, van nálam egy papír, el is hoztam, így az egész út csak a nagyobbik gyerek félárú jegye lesz. Pénztár, kérek egy félárút. - Kérdi a pénztáros. Mondom, a fiamnak diákigazolványa van. És ön mivel utazik? (Zárójelben: és ha nem megyek? Mi köze hozzá? De megyek) Lobogtatom a papírt: ezzel, és benyújtom a forgótálkán megtekintésre. Papír issza, irány a vonat, még van vagy 5 perc, tömeg zéró.

Mennénk be a kerítésen, adom a jegyet meg az utazásra jogosító(?) igazolást, amikor megállít a jegyellenőr. De ez az igazolás nem jogosít ingyenes utazásra, csak 90%-os kedvezményre! Hogy a pénztáros miért nem mondta, mikor ott lobogtattam az orra előtt?! Na mindegy. Futás vissza a pénztárakhoz, tömeg még mindíg nincs - micsoda szerencse - majd vissza a vonathoz. Át a kapun az ismerős jegyszedőnél, még látjuk, ahogyan a vonat elhúz.

Hogy azt a fűzfán fütyülő rézangyalát annak a MÁV-os jegyszedőnek, meg az én idióta fejemnek, hogy nem tudom... Na mindegy, van 50 percünk a következő vonatig. Már bent is áll. Fölszállás, utazás. Vácon átszállunk a kis csühösre - persze már nem csühögnek ezek, mint régen, utazunk Drégelyvár állomásig. Nem igazán ismerem a sorrendet, de szerencsére itt van nálam a térkép, léátom, hol kell leszállni.

Hát nem itt! Megáll a vonat, ez egy megállóhely, az stimmel, mert még a neve sincs kiírva, de hol is vagyunk? Vonat el...

A térkép: kiadva 1976-ban - mutatja, hogy az állomás -megálló - épülettől északra a sorompótól indul két jelzett túrista út, ezen keresztül vagyunk a táborhelyet elérendők: 12 kilóméter, fele majd országúton.

Baktatunk kifelé a településről, de a dolog gyanús: nem olyan a táj, mint amilyennek lennie kéne. Északnyugat felől hiányzik két hegycsúcs. Elérjük a falu szélén lévő házat, az út nem megy tovább a vízmosásba, mint ahogyan azt a (30 éves) térkép jelzi, hanem balra kanyarodik - út a fenét, itt már csak keréknyom, bár jól kitaposva - persze az állomástól idáig túrista jelzés sincs - és a vízmosást, amerre tovább kellene menni, benőtte a gaz. Kérdezzük az utolsó ház udvarán álló atyafit, tud-e róla, hol a túrista út. Ő ilyenről nem tud. Kérdezünk mást is: mondja: arra van egy az erdő szélén (az erdő széle ide kb 2 Km). El lehet menni a szántóföldön addig.

Kis fejszámolás: Borsosberényben vagyunk, nem éppen Drégelyvárnál, ahol leszállni terveztem volt!

No sebaj, bemegyünk egyenesen Nyugatra tartva az erdő széléig,, ott majd a zöld+ - on északra fölmegyünk addíg, amíg meg nem találjuk a Nagyorosz-Bernecebaráti országutat, onnan célegyenesben vagyunk, és már csak 10 km lesz a táborhelyig. 11 felé jár az idő, a táborban a nyílt nap 1 óráig tart...

Ballagunk észak felé, de a zöld kereszt elfordul vissza, keletnek. Igaz, a térképen nem ez szerepel, viszont megy tovább egy szépen járható kellemetes földút Észak felé. Hol is vagyunk? Itt! Ok, ha erre megyünk vagy 5 km-t rövidítünk. A földúton negyedóra multán keresztbe feszülő drótkerítés, mögötte irtás. Tarvágás.Az út megy tovább, látom az irtás túloldalán lévő kerítés mögött folytatódik. Ki az az állat, aki keresztbe húz egy kerítést egy földúton? Hát a tulajdonos! Aki tarra vágja az erdejét. Sehol senki, a kerítés csak hasmagas - ez azt jelenti: elsősorban állatok ellen van? Másutt ez azt jelenti: ez magánterület. Akkor is, ha csak térdmagfas, és nem drót, csak sövény! De erre megy az út. Sehol senki, gyorsan átslisszolunk, mert megkerülni nem tudjuk: oldalra nem sokáig húzódik ugyan, látom végig a szélét, de mindenhol a kerítésig ér a bozótos aljnövényzet. Szerencsésen átjutottunk, és még csak ránk sem lőttek!

Ballagunk tovább az útom - immár azzal a gondolattal: majd csak eljutunk egy térképen is azonosítható pontig, az út egyre csak kanyarodik bal felé, nyugatnak, befelé a Börzsönybe. Pár km után keresztezünk egy széles földutat, amin láss csudát ! kék túrista jelzés díszeleg. Azám! Csakhogy a térképemen az egész Börzsöny területén - legalábbis a keleti felén - nincs kék túrajelzés! Hol a p-*ban vagyunk? És merre tovább? Egy biztos: előbb szálltam le a vonatról, mint kellett volna, tehát észak felé igen messze van Drégelypalánk. Inkább délnek menjünk, a jelzés csak elvisz valami lakott településig. Legföljebb nézegetünk kelet felé az erőből, hol tudunk visszamenni a vonathoz.

Lassan dél van, mikor megérkezünk egy táblával jelzett helyre, ami azt mondja, hogy ő     völgy. Na de a térképemen csak hegy van ilyen nevű! A völgy nyilván mellette van. Na jó! Feleségem ideadta a mobilját - én ilyet egyébként nem tartok - fölhívjuk a cserkész lányomat, mondják meg hol is vagyok?

Ki van kapcsolva. Na majd kélsőbb, most ebéd. Ki ebéd, de a cserkészek még mindig nem elérhetők. Na menjünk tovább dél felé. Egyszer csak kijutottunk az erdőből. Házak, majd betonút, - amin keresztben egy kerítés de nyitott kapuval: átmegyünk. Ez lehetett a TSZ, ott a templom, és ... onnan hallom a vonatot! Most megy el...

A hátunk mögött viszont erősen sötétedik, és mintha nem is lenne már olyan rekkenő hőség, mint három órája, mikor a szántó szélén kutyagoltunk. Irány a vasútállomás. A legközelebbi vonat két és fél óra múlva megy, no akkor irány a resti. Két sör, a kisebbik gyereknek őszibaracklé, de sok pénzem nincs és még csak másfél óra telt el. Ballagjunk körbe a faluban! Fölmegyünk a templomhoz: Jé, milyen szép pincesor van a templomdombra vezető út mentén! Kár, hogy nincs fényképező gépem! De hol a fenébe művelnek itt szőlőt a pincékhez? Körbejárjuk a templomot, nem különösebb, le is van zárva, mellette a temető, vissza az állomásra. Megjött a vonat, és perceken belül itt a vihar, igen sötétellik a Börzsön fölött. Egész cserkészscapat utazik a vonaton velünk. Mozdulni alig lehet a két vagonban, de csak megvagyunk. Vácon leszállás, már mindjárt esik. Ott áll egy vonat, ami pestre megy, most mondták be. De miért csak mi szállunk föl rá? Tele az állomás, a cserkészek sem mozdulnakl, a peronról, de nyakunkon a zuhé.

Beszállunk, elindulunk. Az ablakon ömlik a víz, a "mintha dézsából öntenék" ezúttal szó szerint értendő. Ezt megúsztuk, még csak úsznunk sem kell!

Na de miért nem arra megyünk, amerről jöttünk? Ezek az állomások nem ismerősek! Nagyobbik fiam felvilágosít: mert ez a vonat más úton megy Budapestre, nem a régi Váci vonalon. Na jó. Egyszer csak megállunk, és miután már az eső sem szakad - átvonult a vihar, de a vonat már fél órája áll, csak megkérdezem, mi a túró van. Közlik velem, hogy de hiszen bemondta a hangosbemondó, hogy a vonat bizonytalan ideig vár műszaki hiba miatt: a vihar egy állomással előttünk a sínre döntött egy fát, a tűzoltók most szedik le róla.

Te jó ég! Mi jön még? Végül, 40 perc várakozás után újra indulunk, majd a következő állomáson ismét várunk húsz percet: elengedünk két szembejövő vonatot: persze: ha egyszer egy üzlet beindul...!

Egy óra késéssel beérünk a Nyugatiba: nem is olyan vészes, és letudtuk a mai penzumot. Csak azt hogyan adom elő nagylányomnak, hogy a megbeszéltek ellenére nem látogattuk meg? Persze, ennyire már ismer.

 

 

 

 

 

 

2009. július 9., csütörtök

Bérlet ismét

Úgy tűnik, rohamosan öregszem. Mással nem tudom magyarázni, mint időskori demenciával egyre gyakoribbá váló figyelmetlenségeimet.
Természetesen ismét a BKV bérlet és ennek körülményei a téma. De egy kissé messzebbről kell kezdenem.
Tegnap délután a teljes munkanapon keresztül történő kimerítő billentyűzet püfölés után megérdemelt pihenőidőmet töltöttem otthon a gép előtt ülve és a billentyűzetet püfölve, amikor a jobb lábam bokája környékén szúró fájdalmat éreztem. Közelebbről megvizsgálva a témát, családom más tagjaival együtt arra a következtetésre jutottam, hogy minden valószínűség szerint egy érfal adta meg magát a körülményeknek, más oka nem nagyon lehet a bokám környékén kialakulóban lévő mogyorónyi lilás duzzanatnak. Azt eddig is gyanítottam, hogy lábammal nem nagy valószínűséggel nevezhetnék be a győzelem reményében szépségversenyre, a rajta egyre feltűnőbbé válő kékes-lilás rajzolatok szaporodása mián, de ilyet eddig fel sem tételeztem. A jelenség persze érthető, ha arra gondol az ember, hogy immár két és fél évtizedet töltöttem el mindenféle munkakörben ülő munkákkal, a térképszerkesztéstől kezdve a programozáson és informatikai rendszer tervezésen kívül sok minden egyébbel is foglalkozva, mikor mi jött, és ez idő alatt nem sokat foglalkoztam a mozgással. Előtte - az egyetemi évek alatt - viszont annál többet. A lábamon látható hálózat nem kis részben köszönheti létrejöttét annak a ténynek, hogy csizma híján az ember kénytelen némileg nagyobbat ütni tenyérrel a lábszárára, ha azt szeretné, hógy a csapást hallani is lehessen. Ha ezt valaki éveken keresztül heti 4-5 alkalommal 2-3 órán át rendszeresen teszi, annak - későbbiekben rá kell jönnie - maradandó következményei lesznek.
Persze, egészségére odafigyelő, művelt európai kultúrlényként (lehet, hogy ez egy kicsit
 már túlzás?) az ember tudja, hogy az egészséges életmód nem merülhet ki a 9-10 órán
keresztüli gépelésben, ezért már évekkel ezelőtt beszereztem egy kerékpárt kivénhedt
Csepelemet helyettesítendő. Használtan, persze, igen olcsón, mert többre nem futotta.
A kerékpár az első nyári egy hetes túra második napján kezdte kimutatni a foga fehérjét,
amiből akkor lánccsere, majd később hátsó váltócsere lett. A következő őszre a megrepedt
kormány helyett is újat kapott, és csak azért nem újult meg az első váltó és a fékrendszer,
mert újsütetű tulajdonosa kifogyott a pénzből, meg egyébként is megjött a rossz idő.
A téli időszakot a pincében első kerekénél fogva egy, a téglafalba bevert kétszázas szögre
fellógatva kezdte tölteni több, más, gyermekeim részben használt, részben kinőtt
tulajdonát képező társa mellett. Ez így volt addig a napig, míg egy szomszéd be nem
csöngetett a hírrel, miszerint a pincében több rekeszről lefeszítették a lakatot, és volt ahonnan mindenféle dolgokat, máshonnan Isten tudja miket elvittek szintén csak az elébb említett tudhatja, kicsodák. Tőlunk mindenesetre ezt, a felújítás alatt álló bringát, valamint két
másiknak a nyergét (?) tulajdonította el az illető.
Nem vagyok különösebben bosszúszomjas természet, de. Mint említettem, a kerékpár fékrendszere még felújításra várt - ez gyakorlaban annyit jelentett, hogy nem túl nagy sebességgel gurulva különös elővigyázatossággal 30 méteren belül minden további nélkül meg lehetett állni vele. Ezt a tényt, valamint azt a körülményt figyelembe véve, hogy a házunkból kerékpárral legvalószínűbb irányba történő távozás esetén kissé lejtős úton haladva olyan egyenrangú útkereszteződés következik, ahol 10 balról érkező gépkocsi közül kilenc nem adja meg az elsőbbséget sem a gyalogos átkelőhelyen áthaladónak, sem a jobbról érkező járműnek, némi kárörömet érzek. Mindenesetre a helyi lapok balesetjelentéseit elkerültem
abban az időben.
Tegnap - ezen előzmények figyelembe vételével és tudatosításával családtagjaimmal és
az Internettel történő konzultáció után úgy döntöttem, elsántikálok a "háziorvoshoz",
és megmutatom neki a fent nevezett kékeslila duzzanatot, valamint meghallgatom tanácsait,
melyek minden valószínűség szerint arra vonatkoznak majd, hogy a lábat felpolcolva
pihentessem, esetleg vizes kendővel borogassam. (Nem tudom, próbált-e már valaki úgy írni számítógép - vagy akárcsak írógép - billentyűzetén, hogy közben az egyik lába kinyújtva valami, a fenekénél magasabb helyre támaszkodik, és mivel más ilyen helyzetben nem nagyon jön szóba, ez a valami nyilvánvalóan az íróasztal lesz. Nos én tegnap megpróbáltam. Aztán letettem róla, ugyanis  nem óhajtottam a bokatáji fájdalmat megtetézni egy gerinctáji fájdalommal is.)
Elballagtam tehát a rendelőbe, ahol annak rendje és módja szerint kiderült, hogy a háziorvosom a tegnapi nap folyamán délelőtt rendelt. Ezután hazaballagtam. Az útnak mindenesetre lett annyi hozománya, hogy hazafelé mentemben sikerült szert tennem
két adag seritalra is. Azt ugyan nem egészen értettem, feleségem miért nem fogadta
kitörő lelkesedéssel a neki felajánlott adagot, míg lányom fel nem világosított arról a tényről, hogy két másik, az általam hozotthoz szinte - de csak! - a megszólalásig hasonló adag hűtőzik már a hűtőben. Ez persze - talán férfitársaim egy része belátja -  nem ok arra, hogy jószándékunkat negligálja bárki is, hiszen...
Hazaérkeztemkor letettem az asztalra a tárcámat, amit természetesen ott is hagytam ma reggel. Ez tehát a mai reggeli séta előzménye.
Az írás apropója ugyanis, a bérlet, amit akkor vettem észre, hogy ismételten otthon maradt,
mikor a megállóban a hátam mögött a villamosra fölszálló két személy mindegyike
kezelte a jegyét. Ha ezt ketten teszik közvetlenül egymás után reggel hét óra
magasságában egy negyedéig telt villamoson, és nincs náluk poggyász, amivel
vonathoz igyekeznének, csak egy kisméretű válltáskát hordanak, már a
"jegyeket, bérleteket kérem" előtt is csak BKV ellenőrök lehetnek. Így tehát rögtön
keresni kezdtem a tárcámat, majd, miután rájöttem, hogy otthon van az
íróasztal sarkán (azon a helyen, ahova tegnap a lábamat próbáltam felpolcolni),
leszálltam, és gyalogtúrát indítottam.
Mindenesetre a nap folyamán van némi eldönteni való: átmenjek-e vajon az "üzemi" orvoshoz a másik épületbe - ehhez belépőt kell kunyerálnom az ottani kapuőrtől, akit, mivel ritkán
járok arrafelé, nem ismerek. Alkérdés: rendel ma délelőtt a doki? Vagy: visszamenjek-e
délután a háziorvosomhoz, akit immár egy éve - szerencsére - nem láttam (bár, sajnos,
az utóbbi 2-3 évben többször, mint előtte tíz éven keresztül, összesen), és töltsek másfél-két órát a váróban, vagy hagyjam a fenébe az egészet, hiszen már ma reggel is gyalog tettem meg az utolsó másfél kilómétert.