A hét végén elvittem két fiamat kirándulni. Ép testben épp, hogy élek jelszóval - végre! - fölálltam a számítógép mellől. Már ez is nagy szó, még akkor is, ha 1., megígértem kisebbik lányomnak, hogy a nyílt napon meglátogatjuk a cserkésztáborban (aminek most ő volt boldog(talan?) parancsnoka - vagy hogy a fenébe nevezik - valahol a Börzsöny közepén; valamint 2., feleségem csütörtöktől kezdve nem mulasztott el egyetlen találkozásunk alkalmával sem, hogy közölje velem, ha már megígértem, akkor tartsam is be. Ez pedig nem kevés alkalom, lévén, hogy mindketten otthon töltjük napjaink nagy részét :) 3., Mindehhez hozzáadandó legnagyobb fiam lelkesültségét, készen állt a hét végi program.
Mire pénteken délután elszántam magam, és tervezgetni kezdtem a túrát - jobb későn, mint időben - megdöbbenve tapasztaltam, hogy ha azt a fénymásolt térképrészletet, amire lányom rájelölte a tábor helyét, összevetem egy túrista térképpel, olyan helyet kapok eredményül, amihez a legközelebbi lakott település is 12-13 km. No de mi ez egy edzett túristának? Na és egy edzetlennek? Meg kellett ellenben állapítsam, hogy otthon az egyetlen előtalálható túrista térkép, ami a Börzsönyt ábrázolja, immáron 30 évesnél is régebben került kiadásra! Az igazán izgalmas ebben, hogy jóval előtte készülhetett, hoiszen nem ez volt első kiadása, de sebaj: a hegyek nem túl gyakran váltogatják helyüket, hátrametszéssel pedig mindíg meg lehet állapítani a látható hegycsúcsok alapján, hol is vagyunk.
Na ja! Annak, aki ért hozzá. Nem nagy todomány, tanultuk az iskolában: köző, vonalzó, szögmérő meg ceruza kell hozzá. Meg a térkép tájolása (tájoló?). Na nem! Nem Afrikába vagy Új Zélandra, csak a Börzsönybe készülünk.
Reggel néhány tucat szendvics, néhány liter folyadék, indulás a Nyugatiba - pont időben vagyunk, sietségre semmi ok. Pénztárnál alig lézengenek. Autista fiam ingyen közlekedik egy kísérőjével egyetemben, van nálam egy papír, el is hoztam, így az egész út csak a nagyobbik gyerek félárú jegye lesz. Pénztár, kérek egy félárút. - Kérdi a pénztáros. Mondom, a fiamnak diákigazolványa van. És ön mivel utazik? (Zárójelben: és ha nem megyek? Mi köze hozzá? De megyek) Lobogtatom a papírt: ezzel, és benyújtom a forgótálkán megtekintésre. Papír issza, irány a vonat, még van vagy 5 perc, tömeg zéró.
Mennénk be a kerítésen, adom a jegyet meg az utazásra jogosító(?) igazolást, amikor megállít a jegyellenőr. De ez az igazolás nem jogosít ingyenes utazásra, csak 90%-os kedvezményre! Hogy a pénztáros miért nem mondta, mikor ott lobogtattam az orra előtt?! Na mindegy. Futás vissza a pénztárakhoz, tömeg még mindíg nincs - micsoda szerencse - majd vissza a vonathoz. Át a kapun az ismerős jegyszedőnél, még látjuk, ahogyan a vonat elhúz.
Hogy azt a fűzfán fütyülő rézangyalát annak a MÁV-os jegyszedőnek, meg az én idióta fejemnek, hogy nem tudom... Na mindegy, van 50 percünk a következő vonatig. Már bent is áll. Fölszállás, utazás. Vácon átszállunk a kis csühösre - persze már nem csühögnek ezek, mint régen, utazunk Drégelyvár állomásig. Nem igazán ismerem a sorrendet, de szerencsére itt van nálam a térkép, léátom, hol kell leszállni.
Hát nem itt! Megáll a vonat, ez egy megállóhely, az stimmel, mert még a neve sincs kiírva, de hol is vagyunk? Vonat el...
A térkép: kiadva 1976-ban - mutatja, hogy az állomás -megálló - épülettől északra a sorompótól indul két jelzett túrista út, ezen keresztül vagyunk a táborhelyet elérendők: 12 kilóméter, fele majd országúton.
Baktatunk kifelé a településről, de a dolog gyanús: nem olyan a táj, mint amilyennek lennie kéne. Északnyugat felől hiányzik két hegycsúcs. Elérjük a falu szélén lévő házat, az út nem megy tovább a vízmosásba, mint ahogyan azt a (30 éves) térkép jelzi, hanem balra kanyarodik - út a fenét, itt már csak keréknyom, bár jól kitaposva - persze az állomástól idáig túrista jelzés sincs - és a vízmosást, amerre tovább kellene menni, benőtte a gaz. Kérdezzük az utolsó ház udvarán álló atyafit, tud-e róla, hol a túrista út. Ő ilyenről nem tud. Kérdezünk mást is: mondja: arra van egy az erdő szélén (az erdő széle ide kb 2 Km). El lehet menni a szántóföldön addig.
Kis fejszámolás: Borsosberényben vagyunk, nem éppen Drégelyvárnál, ahol leszállni terveztem volt!
No sebaj, bemegyünk egyenesen Nyugatra tartva az erdő széléig,, ott majd a zöld+ - on északra fölmegyünk addíg, amíg meg nem találjuk a Nagyorosz-Bernecebaráti országutat, onnan célegyenesben vagyunk, és már csak 10 km lesz a táborhelyig. 11 felé jár az idő, a táborban a nyílt nap 1 óráig tart...
Ballagunk észak felé, de a zöld kereszt elfordul vissza, keletnek. Igaz, a térképen nem ez szerepel, viszont megy tovább egy szépen járható kellemetes földút Észak felé. Hol is vagyunk? Itt! Ok, ha erre megyünk vagy 5 km-t rövidítünk. A földúton negyedóra multán keresztbe feszülő drótkerítés, mögötte irtás. Tarvágás.Az út megy tovább, látom az irtás túloldalán lévő kerítés mögött folytatódik. Ki az az állat, aki keresztbe húz egy kerítést egy földúton? Hát a tulajdonos! Aki tarra vágja az erdejét. Sehol senki, a kerítés csak hasmagas - ez azt jelenti: elsősorban állatok ellen van? Másutt ez azt jelenti: ez magánterület. Akkor is, ha csak térdmagfas, és nem drót, csak sövény! De erre megy az út. Sehol senki, gyorsan átslisszolunk, mert megkerülni nem tudjuk: oldalra nem sokáig húzódik ugyan, látom végig a szélét, de mindenhol a kerítésig ér a bozótos aljnövényzet. Szerencsésen átjutottunk, és még csak ránk sem lőttek!
Ballagunk tovább az útom - immár azzal a gondolattal: majd csak eljutunk egy térképen is azonosítható pontig, az út egyre csak kanyarodik bal felé, nyugatnak, befelé a Börzsönybe. Pár km után keresztezünk egy széles földutat, amin láss csudát ! kék túrista jelzés díszeleg. Azám! Csakhogy a térképemen az egész Börzsöny területén - legalábbis a keleti felén - nincs kék túrajelzés! Hol a p-*ban vagyunk? És merre tovább? Egy biztos: előbb szálltam le a vonatról, mint kellett volna, tehát észak felé igen messze van Drégelypalánk. Inkább délnek menjünk, a jelzés csak elvisz valami lakott településig. Legföljebb nézegetünk kelet felé az erőből, hol tudunk visszamenni a vonathoz.
Lassan dél van, mikor megérkezünk egy táblával jelzett helyre, ami azt mondja, hogy ő völgy. Na de a térképemen csak hegy van ilyen nevű! A völgy nyilván mellette van. Na jó! Feleségem ideadta a mobilját - én ilyet egyébként nem tartok - fölhívjuk a cserkész lányomat, mondják meg hol is vagyok?
Ki van kapcsolva. Na majd kélsőbb, most ebéd. Ki ebéd, de a cserkészek még mindig nem elérhetők. Na menjünk tovább dél felé. Egyszer csak kijutottunk az erdőből. Házak, majd betonút, - amin keresztben egy kerítés de nyitott kapuval: átmegyünk. Ez lehetett a TSZ, ott a templom, és ... onnan hallom a vonatot! Most megy el...
A hátunk mögött viszont erősen sötétedik, és mintha nem is lenne már olyan rekkenő hőség, mint három órája, mikor a szántó szélén kutyagoltunk. Irány a vasútállomás. A legközelebbi vonat két és fél óra múlva megy, no akkor irány a resti. Két sör, a kisebbik gyereknek őszibaracklé, de sok pénzem nincs és még csak másfél óra telt el. Ballagjunk körbe a faluban! Fölmegyünk a templomhoz: Jé, milyen szép pincesor van a templomdombra vezető út mentén! Kár, hogy nincs fényképező gépem! De hol a fenébe művelnek itt szőlőt a pincékhez? Körbejárjuk a templomot, nem különösebb, le is van zárva, mellette a temető, vissza az állomásra. Megjött a vonat, és perceken belül itt a vihar, igen sötétellik a Börzsön fölött. Egész cserkészscapat utazik a vonaton velünk. Mozdulni alig lehet a két vagonban, de csak megvagyunk. Vácon leszállás, már mindjárt esik. Ott áll egy vonat, ami pestre megy, most mondták be. De miért csak mi szállunk föl rá? Tele az állomás, a cserkészek sem mozdulnakl, a peronról, de nyakunkon a zuhé.
Beszállunk, elindulunk. Az ablakon ömlik a víz, a "mintha dézsából öntenék" ezúttal szó szerint értendő. Ezt megúsztuk, még csak úsznunk sem kell!
Na de miért nem arra megyünk, amerről jöttünk? Ezek az állomások nem ismerősek! Nagyobbik fiam felvilágosít: mert ez a vonat más úton megy Budapestre, nem a régi Váci vonalon. Na jó. Egyszer csak megállunk, és miután már az eső sem szakad - átvonult a vihar, de a vonat már fél órája áll, csak megkérdezem, mi a túró van. Közlik velem, hogy de hiszen bemondta a hangosbemondó, hogy a vonat bizonytalan ideig vár műszaki hiba miatt: a vihar egy állomással előttünk a sínre döntött egy fát, a tűzoltók most szedik le róla.
Te jó ég! Mi jön még? Végül, 40 perc várakozás után újra indulunk, majd a következő állomáson ismét várunk húsz percet: elengedünk két szembejövő vonatot: persze: ha egyszer egy üzlet beindul...!
Egy óra késéssel beérünk a Nyugatiba: nem is olyan vészes, és letudtuk a mai penzumot. Csak azt hogyan adom elő nagylányomnak, hogy a megbeszéltek ellenére nem látogattuk meg? Persze, ennyire már ismer.
