bauxit és a környéke

Időnként az interneten is belefütok olyan "vitákba" melyekben a vitatkozók a legnagyobb egyetértéssel állapítják meg azt a dakota mondást, hogy "nem kell a bauxit, mert az is vörös".
Az én első - már évtizedek óta nem művelt - szakmám geológus, és vagy tíz évet dolgoztam a magyar bauxit kutatásban.
Amióta az ember embernek nevezheti magát, foglalkozik bányászattal - tanítják a közép- és felső szintű geológust képző szakokon egyaránt. Mi másból csinálta volna az ősember a kőbaltát, ha nem kőből?
Egy minap olvasott blogban valaki azt írta, hogy hatalmas hulladék temető van a Balaton-felvidéki karszthegység alá eltemetve. Ez szép lassan szivárog bele a vízbe, nagyon durva ökológiai katasztrófát idézhet elő. A reakciókban előjött a mecseki urán, valamint, hogy a badacsonyi és tördemici hegynek is nekiestek ezek a barbárok bauxit után kutatva. A cikk írója Tapolcán élt, mégsem tudja, hogy nincs olyan hülye geológus, de még bányász sem, aki egy pliocén bazalthegy tetején kutatott vagy bányászott volna kréta vagy paleocén bauxit után. Az sem tűnt föl neki, hogy a környéken egykor minden parasztház lábazata az onnan nyert bazaltból állt... esetleg föl lehetett volna ballagni valamelyik felhagyott kőbányába, és megnézni a még mindíg ott lévő követ, mi a fene is az.
A folytatásból kiderül, hogy a karszthegység alá eltemetett vörösziszapból származó rákkeltő anyag most is szivárog a talajvízbe. Egyébként ezt a rákkeltő vörösiszapot persze a Szovjetúnióból szállították vissza, az alumíniumot meg ,megtartották maguknak. A dolog több ponton sántít: a vörösiszapot mi magunk "állítottuk elő" a bauxitból történő timföldgyártás során. Magyarországon a bauxit minősége olyan, hogy 1 tonna timföld melléktermékeként 0,5-1,5 tonna vörösiszap képződik. Ezeket külső zagytereken tárolják Mosonmagyaróváron és Ajkán, ma már csak az ajkait használják. A vörösiszapban valóban van rádium (mint ahogyan a kutak vizében és a talajban is), éppen ezért nem is szaban 20%-nál nagyobb arányban téglagyártási adalékanyagként felhasználni. Ekkor ugyanis a beltéri(!) sugárzás aránya már 1-2%-kal túllépné a magyarországinál szigorúbb EU-s egészségügyi határértéket. Ezért csak 15%-os arányban engedélyezett a keverés (http://www.google.hu/url?url=http://twilight.vein.hu/phd_dolgozatok/jobbagyviktor/JobbagyViktor_dolgozat.pdf). Magyarországon a felszínen Mátraderecskén(!) mérték a legnagyobb radon sugárzást.
Mellesleg a karszthegységet (értsd: Bakonyt) átfúrni sem próbálták még, nemhogy "alá temetni" bármit is. A vörösiszanak nem ez, hanem az a fő problémája, hogy erősen lúgos marad, mivel a bauxitból tömény NaOH oldattal állítják elő a timföldet, és a szárítás után a lúgy a vörösiszapban marad. Aprócska hiba még a történetben, hogy nem pénzért vettük a kohósított alumíniumot, hanem alumíniumért. Mivel Magyarország köztudomásúlag áramtermelő nagyhatalom volt mindíg is, a timföldből pedig elektrolízissel lehet alumíniumot előállítani, ezért nyilvánvalóan az volt a célszerű, hogy a kint kohósított alumíniummal fizessünk a kint előállított alumíniumért.
Ami az üzlet Magyarország számára való nyereségességét indokolja, az éppen az a tény, hogy mikoron a szovjet "barátok" elkezdték felfelé srófolni a kohósítás árát a 80-as évek közepén, a bauxitbányászat - és ne felejtsük el a rá épülő teljes könnyűfémipari vertikumot a hengerelt termékek gyártásán át a könnyúfém szerkezet gyártásig és a késztermékek gyártásáig - egyre veszteségesebbé vált majd a rendszerváltás idején leépült, munkahelyek százait szüntetve meg:
Az 1985 körül mutatkozó dekonjunktúra következtében az Alumíniumipari Trösztnél is gazdasági zavarok léptek föl, amelyeket az 1986–1988 közötti időszakban még sikerült elfedni pénzügyi műveletekkel. A Magyar-Szovjet egyezményt a magyar alumíniumipar alapjának tekintették és legalábbis a következő 10–20 évre biztos támpontként kezelték. Ezt a helyzetet az 1988.-90-es évekre vonatkozó megállapodások alapjaiban módosították: az 1988. szeptemberében létrejött megállapodás szerint megszűnik a magyar–szovjet timföld-alumínium egyezmény, mint államközi megállapodás és azt a Magyar Alumíniumipari Tröszt 1991–1995 között üzleti vállalkozásként bonyolítja le. Ez a változás a teljes iparágban több évtizede fennállott biztonságot (és ebbe beleértendő az ott foglalkoztatott dolgozók létbiztonsága is) tette semmivé. 1991. március 31-ig a tröszti vállalatok társaságokká, a MAT pedig 1991. december 31-ig, 100%-os állami tulajdonként HUNGALU Rt.-vé alakult át. 1991. június 30-ai időponttal a MAT az Állami Vagyonügynökség (ÁV Rt.) tulajdonába került.

1990-ben bezárt a Nyirádi Bauxitbánya - nem kis részben köszönhetően a megváltozott politikai helyzetnek: "nem kell a bauxit, mert az is vörös!", illetve a kinyílt világpiacnak. 1991-ben leállították a tatabányai és az ajkai alumíniumkohót, 1992-ben befejezték a termelést az Ajka I. timföldgyárban, 1993-ban a még meglévő timföldgyáraknál további kapacitás-csökkentésre került sor. A timföldtermelés korlátozása következtében drasztikusan csökkent a bauxittermelés.

De a tényektől sosem hagyta magát befolyásolni, akinek csak politikai céljai vannak. Ezért mentem én inkább geológusnak...

Péntek reggel munkába mentem...

... és éreztem: a bársony nesz ingása helyett, hogy sötét és hűvös a reggel. De nem is ez a lényeg.
Az utcasarkon két, szorosan egymás mellett álló autó között préseltem át magam, szokás szerint, majd pár másodperccel később hallottam, hogy valaki fut mögöttem. Minthogy ötven méterrel odébb, a megállóba éppen akkor húzott be egy villamos, félreálltam az útból, hogy elengedjem a villamos után sietőt - velem is előfordult már hasonló szituáció.
A futó azonban nem ment tovább, hanem megállt mögöttem, és megszólalt:
"Ha még egyszer meglátom, hogy az autómhoz vered a táskádat, lerúgom a fejedet."
Nem volt különösebben indulatos a hangja, nem üvöltözött, nem rikácsolt, mintegy tárgyszerűen közölte velem a rám vonatkozó terveit.
Hirtelen nem igen tudtam, mire vélni a dolgot, aztán eszembe jutott, hogy a két autó közül az egyik, amelyik az utcasarkon állt, valami böhöm fekete kocsi volt, míg a bal oldali csak valami átlagos (vagy az alatti?) járgány lehetett, de euz csak felderengett, mert nem igazán foglalkozom az út szélén szabálytalanul vagy szabályosan egymás hegyén hátán parkoló autókkal, csak akkor bosszankodom, ha a járdán parkolnak, vagy mint legújabb tapasztalatom szerint, a kijelölt gyalogos átkelő helyen.
Megfordultam, és egy nálam kb fél fejjel alacsonyabb, testsúlyban hangyányival talán nehezebb, mindenesetre úgy 10-15 évvel fiatalabb, és mindenképpen jobb kondícióban lévőnek tűnő ürgét láttam magam előtt.
Nem szoktam a verekedéshez, gyermekkoromban sem, és már régen volt, amikor fizikai összetűzésbe kerültem utoljára bárkivel is, ezért rögtön felment az adrenalin szintem, mindazonáltal - némileg szerencsétlenül fogalmazva a következőket modtam.
"Egy: ne tegezzen, mert én sem teszem. Kettő: ne provokáljon, mert én meg orrbavágom. " (így, egybeírva mondtam) "Három: a KRESZ szerint utcasaroktól 10 méteren belül tilos parkolni."
"Négy méteren (vagy ötöt mondott?) belül" válaszolta rá, de nem igazán érdekelt, mert megfordultam, és tovább mentem, úgyhogy vehetjük úgy is, hogy ennyiben maradtunk: végül is akár igaza is lehetett.
Nem jött utánam. Lehiggasztotta volna a KRESZ-szel kapcsolatos pontatlanságom? A fene tudja. Most viszont megint felmerül a kérdés, ami már a besurranó tolvajjal kapcsolatban írt bejegyzésemben is fölmerült: Mi van, ha tényleg tettlegesen támad meg, nem csak szóban?
Az egy dolog, hogy nem vagyok igazán otthon az önvédelmi sportokban, és mostanság már futni sem tudok igazán, de teszem azt: fejbe akar rúgni : mondjuk tegnap óta karateedzésre iratkozott be - régebben nem lehet, mert akkor megtanulta volna, hogy ilyennel nem fenyegetőzik az ember civilekkel szemben - vagy még rosszabb esetben valamelyik ukrán maffia főnökének az ajtónállója, és a hóna alatt ott van egy UZI? Persze ez utóbbi esetre úgysincs mit tenni, ezt ma úgy kell vennie az embernek, mint a virágcserepet az ablakpárkányról, vagy a téglát a kéménybről a fejére: természeti csapás. Ugyanúgy belekalkulálandó a mai magyar valóságba, mint a személyi jövedelemadó.
Na mindegy, azon ellenben eltöprengtem, hogy esernyőm mellett - ez, tudjuk, a nagymamák fegyvere a huligánokkal szemben - egy 3 cm körüli seprűnyelet is hordhatnék a táskámban: a vipera illetve az ólmos bot fegyvernek számít, a seprűnyél maximum boszorkány kellék lehet.
Ellenben egy ilyen seprűnyéllel mért ütés - no nem a fejre, kizárólag a rúgásra lendülő láb sípcsontjára,  vagy az ütésre emelkedő kéz alkarjára csuklójára feltehetően elvenné a támadó kedvét a továbbiaktól. Igen ám, de mi lesz legközelebb?
Hazafelé menet megnéztem, vajon melyik gépkocsi gazdája (tulajdonosa? bérlője? sofőrje? szerelője?) lehetett a hepciáskodó. Arra jutottam, hogy feltehetőleg az azóta 3 méterrel hátrébb állított, rendszámtábla nélküli volvo kombiról lehetett szó, mert hasonló más autót napok óta nem láttam a környéken.
A dologban egyébként, lehetséges, hogy nem vagyok vétlen, ugyanis tényleg lehetséges, hogy a táskám a kocsihoz ütődött. Ezt akár elismerni is hajlandó lettem volna, sőt, még bocsánatot is kértem volna, ha és amennyiben nem a fejem lerúgásával próbál igazságot szerezni magának kedves embertársunk.
Mi ebből a tanulság? Nem sok: nyertesnek kell lenni, volvo tulajdonosnak, fiatal(abb)nak (mint én), többet, és időben kell foglalkozni testedzéssel és lehetőség szerint harcművészetekkel, sokat (legalábbis nálam többet) kell keresni, akkor majd előlem térnek ki mások.