Mennél, fiam, tudom,
de visszahúz a lélek,
amely benned kiteljesedni képtelen.
Hogy menj az úton,
tőlem még azt sem kéred,
hogy kezedet tartsa fogva két kezem.
Erő van benned,
lám, én egyre gyengülök.
Mi lesz veled, ha végleg elfogy az élet?
Lesz mit enned,
ha majd felhő szélén ülök?
Néha fogy a remény, máskor újra éled.
Mennél, fiam, tudom,
lábad és karod erős,
és jól bírja majd az utat szíved,
de jaj, mi vár reád az úton,
ha lelked súllyal viselős?
Ki lesz neked még én utánam híved?
Elefánt ül íróasztalomon,
a sok szemetet el ne vigye a szél,
és amíg én napjaimat aszalom,
rá nézve hallgatom, amit szótlanul beszél.
Könyörületből vettem két nap előtt,
a HÉV kocsiban tette le egy süket.
Nyugdíjam elől már minden fal ledőlt;
e versért kérem elnézésüket.
Az elefánt hátsó fertályán ül,
ormánya az égbe trombitál.
Jobb lábával előre nyúl (nem hegedül).
Ablakomon túl reggel-fény szitál.
Nagy a káosz íróasztalomon,
de nem nagyobb, mint fejemben belül.
Néha eltűnődöm a sok-sok lomon:
minek? Lehetne élni nélkülük emberül.
