Rémek éje

Világos éjjel: fönn a Hold az égen,
az Állatöv ma mégis oly sötétben izzik,
mint az elhamvadó parázs szikrái
fekete bársony leplen
ha lyukakat égetnek.

Látszik az árnyék: az árnyak járnak a kertben.
Világos éjben felizzik most a Kos,
Bika és a Mérleg. Végleg elveszítettelek
téged. A csendben
valahol békák brekegnek.

Ökrök

Ökrökről ma már nem lehet semmit sem írni,
hiszen talán már nincsenek is ökrök többé.
Hogy ekét húztak, abban érdekes nem volt semmi,
alakjuk mára lassan szétoszlott köddé.

Nincs ma már paraszt sem, aki ökrökkel szántat;
nem elég hatékony ma ez a termelési mód.
Az az ökör talán, aki a haladás ellen lázad,
megtagadva magától, de főleg mástól a földi jót.

Ökrökről ma már nem lehet írni semmit.
Ez a kiherélt, lassú eszű, de erős igavonó barom
a múlté. De esze, ereje képes emberben megjelenni:
találkozom ember-ökörrel akkor is, ha nem akarom.

Én nyomorultként

Én, nyomorultként keveset voltam boldog.
Ezek oly dolgok, amelyek efemernek bizonyultak.
Hadd kiáltsam szét tüdőmet is szakítva,
még alig szerettem.

Ajkaidról szállt ide lágy varázslat,
nem nekem szól már, az enyém se néked.
Könnyű intéssel ujjaid messze tőled
küldtek el engem.

Most vörös bor áll a pohárban előttem.
Rózsacsokor csak fejemben a mennybolt.
Állatövnek csillagai az égen
zúgva pörögnek.

Sötét a Zodiákus jegye énfölöttem.
Kő alól rám gyík villás nyelve szisszen,
de túljutok még a pokoli tűzvarázson,
a mélybe' derengőn.

Lelkemen szökken patás ördögöknek képe.
Agyagba engem mélyen beletapostak
fűre, bogárra rothadást, halált árasztva,
de én leszek újra.

Hová ragad el a szél?

I.

Meredek sziklafalon szökellek,
mint hegyi kecske,
úttalan úton járva,
halálos biztonsággal ugrálva kőről-kőre,
patával tapogatva
a számomra egyetlenné vált,
lehetséges utat.
Vonz a magasság,
és félem a mélységet,
ha lezuhannék,
hogy halálomat leljem
az alanti kemény köveken.
Izgalomtól pezseg vérem,
minden ízemben érzem,
élek,
mindegy,
mi lesz a vége az útnak.

II.

Sűrű, sötét erdőben járok
bolyongva-tévelyegve.
Kénköves miazmát lélegez testem,
koporsóban,
elföldelve fekszem,
mint élő halottak valami filmben,
tántorgok céltalan.
A magassági mámor elmúlt,
messze van,
a sötétség mélyül, és végtelen.
Nem lesz feltámadás.
A sötétben csak égő vörös
lávaszem derengése mutat utat;
egyre mélyebbre vezet.
Tövis szaggatja, farkas mardossa
szívemet, amelynek páncélja régen elkopott,
nem védi már szeretet
semmi.
Mégis tovább,
talán az örök halálba
kell folyton csak menni.

III.

Hegyi patakhoz hasalok,
mint szarvas, hogyha szomjas.
Futhat délre, vagy északra akár
csillámló köveken szökellve,
mit sem számít. Szomjamat,
amely szükségletem jelzi,
bár oltja a víz,
de nem található meg benne
a másik,
ugyanilyen kínzó szükségletre gyógyír;
szomjazom rá,
mint szarvas,
amelyet famardosó farkasok űznek
tüskebokrokon keresztül,
a hegyi patak vízére.

IV.

Homokos-köves,
puszta tájon járok,
amely régen elmúlt kataklizmák nyomát viseli.
Út nincsen rajta, kitaposott,
élő lélekre nem találok,
az ég acélszürke,
hallgatag és isteni.
Milyen csapás tarolta le e tájat,
miféle pusztító, emberi átok, isteni ige?
Miért, hogy üressége a szívben így fájhat,
és vajon valaha még feltelhet-e?
Lépteimre a levegőbe szürke por repül,
hátam mögött lábnyomomba ül.

Süketek és vakok

Össze-vissza csak írogatok,
ha pendül a ritmus a szóban.
A múlt században bentragadok.
Ott születtem, jól van.

Én folyton csak írogatok,
mintha kényszeres lennék,
máskülönben süketek, vakok,
ahogyan telnek az esték.

Ha időm van, írogatok.
Nincsen semmi célja,
de vannak okok, és okozatok.
Rozsdás szívem acélja.

Az író? Vagy a rendező?

A rendezés dilettáns, ócska,
mégis darab ez a javából.
Itt szereplő rendezőt vádol,
s recseg-ropog a színpadocska.

Fölmegy a függöny, évek mocska
még nincs rajta, csak később fázol,
és van, hogy mégis elvarázsol
a szerelem, vagy a borocska.

Nem követhető a történet,
ir- és szürreális a csavar,
amely gyakran bele is kavar:
egy óriást hoz, vagy törpéket.

Néző nélkül, nincs semmi kétség,
minek rendezni úgy, hogy értsék?

Elcsitul

Évek eltelnek, mire véget ér majd,
és a lélegzés alapállapotban
nyugszik el végül, soha sem rohan már
szívbe a méreg.

Évek eltelnek, mire véget ér majd,
és a rejtelmek sora ködbe vész el,
újra alhatsz, már sose hánykolódva,
semmire várva.