| A Központi Statisztikai Hivatal tegnapi közleménye szerint Magyarországon 2007.-ben egy kétgyermekes családnak havi 192 ezer forint bevételre volt szüksége, hogy létminimumon élhessen. A létminimum számítás alapját a háztartás fenntartásához szükséges kiadásokon felül az alapvető élelmiszer fajtákban található fehérje, szénhidrát, zsiradék stb mennyiségek, ezeknek az élelmiszer fajtáknak a piaci átlagárai, valamint az egészségügyi napi beviteli minimumok segítségével készített függvény állapítja meg, mint azt egy korábbi blogomban közölt excel tábla tartalmazza. Nekem jelenleg ez alatt van a bruttó havi jövedelmem - tehát nem ez az érték a havi bevételem. Feleségem szociális támogatást kap az önkormányzattól, így családunk havi bevétele valamivel e 2 gyermekes modellre számított (tavalyi) létminimum érték fölött van. Tavaly is e fölött volt, ezen az alapon utasította el az önkormányzat a rendszeres szociális támogatás iránti kérelmünket. Ja: nem kettő, hanem öt gyermekem van, bár közülük kettő már saját jövedelemmel rendelkezik (egyiküké sem éri el nem az egy főre számított létmininimumot, de a - tudjuk jól, ennél alacsonyabb - megélhetési küszöbértéket sem). Ráadásul az én helyzetem igazán nem mondható rossznak, hiszen mióta 27 éve dolgozni kezdtem, még nem voltam munkanélküli. Igaz, ennek az volt a feltétele, hogy a 90-es évtizedben négyszer váltottam munkahelyet az előző 10 év állandóságával szemben. Ráadásul e váltások során teljesen feladtam "tanult mesterségemet", amire egyébként 13 éves koromtól (!) készültem, és olyan új szakmába kezdtem bele, amihez korábban semmi kedvem nem volt. Ehhez képest, bár ez utóbbi kisebb váltás volt, azóta még kétszer hajtottam végre pályamódosítást. |
2008. november 19., szerda
Létminimum
2008. november 13., csütörtök
Látlelet József Attilától
Reggel munkába mentem, és "éreztem, bársony nesz inog, s a hajnali hideg szürkületben" dideregtek az ablakok ... s ismét háltak az utcán.
Nem véletlenül, mert ismét "forgolódnak a tőkés birodalmak, s csattog világot szaggató foguk, lágy Ázsiát, borzolt Afrikát (s kelet Európát) falnak, s mint fészket ütik le a kis falut. Egy nyál a tenger, termelő zabálás, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája, s párás büdösség felhő lep bennünket el."
És ha valaki úgy gondolja, hogy ez a leírás József Attilától csupán költői kép, és idejét múlt, ki kell ábrándítsam: az elmúlt fél évszázadban soha nem volt aktuálisabb, és a valóságot soha nem írta le pontosabban, mint napjainkban. A rendszerváltással "demokratizálódó" egykori államkapitalista (azaz szocialista) államok megszűnése után magára találó tőke világméretű terjeszkedésbe kezdett, és immár semmi nem áll az útjába. Míg korábban saját területén "kénytelen" volt a kommunista és fasiszta diktatúrák ellensúlyozására jóléti rendszert létrehozni, ezek megszűnésével semmi nem indokolja a az értéktöbblet elsajátítási mértékének visszafogását. Mindez meg is látszik a gazdasági nehézségekre hivatkozó restrikciós politikán, melyet mind az USA, mind pedig az EU kormányai folytatnak, beleértve a peremen lévő új tagokat is. A száz éve szervezett munkásság elemeire esett szét, még a legerősebb védekező hagyományokkal rendelkező államokban is, térségünkben pedig soha nem is volt elégségesen szervezett. A peremen a jelenségre demagóg válaszok születnek, mint eddig, hasonló helyzetekben; beindul a bűnbak keresés évszázadok alatt jól bevált mechanizmusa: ismét terjeszkedik az antiszemitizmus, a rasszizmus, megszűnik a minimális szolidaritás is. A társadalom előbb hordákra esik szét, majd kis csoportokra végül végletesen individualizálódik. Csak egy karizmatikus vezetőre van szükség, aki oda irányítja a kilátástalanságból fakadó indulatokat, ahová neki tetszik. Így lesz a krisztusi tanításokból lincselés.
S hogy mindennek mik az okai? Egy hibás társadalmi kísérlet egy társadalmi rendszer összeomlása, valamint a kapitalista világrendszer belső logikájából fakadóan ciklikusan jelentkező válság egymást erősítő egybeesése, amit tovább súlyosbított az országot a rendszerváltáson átvezető politikai és gazdasági elit kisszerűsége, és teljes alkalmatlansága.
Mindennek semmi ellensúlya sem volt és egy ideig nem is lesz, hiszen a korábbi évtizedek kiábrándították a dolgozókat az érdekvédelmükre létrejött szakszervezetekből.
Nem én vagyok ilyen okos.
Olvasok, mert szükségem van rá, hogy megértsem az eseményeket: a 2. világháború után az országban nem állt egy híd sem, nem volt működő üzem, a főváros romokban hevert. De húsz év múlva működött az ország. Lehet rá mondani, hogy milyen áron. A rendszerváltás óta 20 év telt el. Vannak autópályáink, hidaink és vannak sokan, akiknek autója is van, de van, és egyre többen lesznek, akiknek reménye sincs arra, hogy tisztességes munkából megélhessen. A torgyáni ezer kistermelő álma szétesett, mert az egyéni gazdaságok többsége életképtelennek bizonyult tőke híján. Az orbáni négy kerék öt szoba hat gyerek hét szentség politika azt a lélegzetvételnyi lehetőséget is felélte, amit előtte kikínlódott társadalom (lásd Bokros csomag), és erre a későbbi kormányok csak egy egy újabb lapáttal voltak képesek rátenni.
Eljutottunk odáig, hogy nem "begyűrűzik" hanem belefulladunk az árba. Ezen nem segít a Kékes (mint nemzeti csúcs), nem segít az őrgárda nyilaskeresztes(re megszólalásig hasonlító) karszalagja és a (Szálasiéra megszólalásig és azontúl is erősen hasonlító) ősi (Aragóniai eredetű) lobogó és a közösségi bűnbak keresés. Akiknek kötelességük lett volna megelőzni a bajokat, nem tették. Sem jobbról, sem mégjobbról.
Mondanám, hogy segít a munka, de már nem hiszem.
Ha tudnám, mi segít, bizony megmondanám.
Nem véletlenül, mert ismét "forgolódnak a tőkés birodalmak, s csattog világot szaggató foguk, lágy Ázsiát, borzolt Afrikát (s kelet Európát) falnak, s mint fészket ütik le a kis falut. Egy nyál a tenger, termelő zabálás, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája, s párás büdösség felhő lep bennünket el."
És ha valaki úgy gondolja, hogy ez a leírás József Attilától csupán költői kép, és idejét múlt, ki kell ábrándítsam: az elmúlt fél évszázadban soha nem volt aktuálisabb, és a valóságot soha nem írta le pontosabban, mint napjainkban. A rendszerváltással "demokratizálódó" egykori államkapitalista (azaz szocialista) államok megszűnése után magára találó tőke világméretű terjeszkedésbe kezdett, és immár semmi nem áll az útjába. Míg korábban saját területén "kénytelen" volt a kommunista és fasiszta diktatúrák ellensúlyozására jóléti rendszert létrehozni, ezek megszűnésével semmi nem indokolja a az értéktöbblet elsajátítási mértékének visszafogását. Mindez meg is látszik a gazdasági nehézségekre hivatkozó restrikciós politikán, melyet mind az USA, mind pedig az EU kormányai folytatnak, beleértve a peremen lévő új tagokat is. A száz éve szervezett munkásság elemeire esett szét, még a legerősebb védekező hagyományokkal rendelkező államokban is, térségünkben pedig soha nem is volt elégségesen szervezett. A peremen a jelenségre demagóg válaszok születnek, mint eddig, hasonló helyzetekben; beindul a bűnbak keresés évszázadok alatt jól bevált mechanizmusa: ismét terjeszkedik az antiszemitizmus, a rasszizmus, megszűnik a minimális szolidaritás is. A társadalom előbb hordákra esik szét, majd kis csoportokra végül végletesen individualizálódik. Csak egy karizmatikus vezetőre van szükség, aki oda irányítja a kilátástalanságból fakadó indulatokat, ahová neki tetszik. Így lesz a krisztusi tanításokból lincselés.
S hogy mindennek mik az okai? Egy hibás társadalmi kísérlet egy társadalmi rendszer összeomlása, valamint a kapitalista világrendszer belső logikájából fakadóan ciklikusan jelentkező válság egymást erősítő egybeesése, amit tovább súlyosbított az országot a rendszerváltáson átvezető politikai és gazdasági elit kisszerűsége, és teljes alkalmatlansága.
Mindennek semmi ellensúlya sem volt és egy ideig nem is lesz, hiszen a korábbi évtizedek kiábrándították a dolgozókat az érdekvédelmükre létrejött szakszervezetekből.
Nem én vagyok ilyen okos.
Olvasok, mert szükségem van rá, hogy megértsem az eseményeket: a 2. világháború után az országban nem állt egy híd sem, nem volt működő üzem, a főváros romokban hevert. De húsz év múlva működött az ország. Lehet rá mondani, hogy milyen áron. A rendszerváltás óta 20 év telt el. Vannak autópályáink, hidaink és vannak sokan, akiknek autója is van, de van, és egyre többen lesznek, akiknek reménye sincs arra, hogy tisztességes munkából megélhessen. A torgyáni ezer kistermelő álma szétesett, mert az egyéni gazdaságok többsége életképtelennek bizonyult tőke híján. Az orbáni négy kerék öt szoba hat gyerek hét szentség politika azt a lélegzetvételnyi lehetőséget is felélte, amit előtte kikínlódott társadalom (lásd Bokros csomag), és erre a későbbi kormányok csak egy egy újabb lapáttal voltak képesek rátenni.
Eljutottunk odáig, hogy nem "begyűrűzik" hanem belefulladunk az árba. Ezen nem segít a Kékes (mint nemzeti csúcs), nem segít az őrgárda nyilaskeresztes(re megszólalásig hasonlító) karszalagja és a (Szálasiéra megszólalásig és azontúl is erősen hasonlító) ősi (Aragóniai eredetű) lobogó és a közösségi bűnbak keresés. Akiknek kötelességük lett volna megelőzni a bajokat, nem tették. Sem jobbról, sem mégjobbról.
Mondanám, hogy segít a munka, de már nem hiszem.
Ha tudnám, mi segít, bizony megmondanám.
2008. november 10., hétfő
Kritikát olvasok - (és írok?)
Nem vagyok (már megint ezzel kezdem) szakbarbár. Olvasok irodalmat (egyre kevesebbet) folyóiratot és irodalmi kritikát is, és azis előfordul hébe-hóba, hogy egy kritika alapján végül megveszek és el is olvasok egy-egy könyvet. persze olyan is előfordul, hogy hónapokig hever a félig olvasott könyv az asztalomon, mert nem kötött le.
Mindezek elővezetésével kell megvalljam, hogy hiába ugrottam neki egy négy hasábos kritikának (négy különböző író illetve költő négy különböző kötetéről), de nem értem, és nem tudom megfogalmazni sem a kritika (egyazon szerző írta mind a négy kritikát) alapján, vajon szívesen elolvasnám-e - horribile dictu: megvenném-e - a köteteket vagy akár csak egyiküket is. A kritika közepén ugyanis beletörött a bicskám a verseskötetet taglaló írás kanyargó mondatába, melyben a kritikus éppen azt taglalja, hogy a "gigantikus arányú gyászmunka-trilógiához az elegyesség erejével ad hozzá új szempontokat" a novella. Na most én értem, hogy a kritikus is ember és a reklámokból tanul (lásd még mosópor reklám), de hogyan is értendő az "elegyesség ereje" akár irodalmi, akár köznapi értelemben? Szerintem ez a mondat badarság. Vagy csak én hülyültem meg öregségemre?
De a mondat folytatódik és két sorral lejjebb (ugyanez a novella) "szétteríti a gyászmunka fókuszát" de a "többi novella fókusztalannak vélt elegyességét... ...a sorstragédia banalitástengelyére vetett érvényes árnyképévé változtatja."
Jó. Tudom, még gimnazista koromból - igen, gimibe jártam - hogy vannak metaforák, de az Isten szerelmére, a kritikusnak tényleg az lenne a dolga, hogy az irodalmi alkotás metaforáit a sajátjaival magyarázza? Mintha a lobogó tűz lángjának alakváltozását próbálnánk barlang előtt elvonuló alakoknak a barlang hátsó falára vetett árnyképével értelmezni. Jó esetben a kritikus még értette is, hogy mire gondolt, amikor ezt a mondatot leírta.
Itt adtam föl a kritika olvasását, ugyanis reménytelennek érzem a folytatás megértését. Nyilván nem a leendő vásárló, hanem a kritikát kritizáló pályatárs számára készült ez az ismertető.
Régen nem foglalkozom az első szakmámmal, de nem kellene túlságosan összekapni magamat, hogy olyan mondatokkal írjak egy szakmába vágó témáról, amit "civil" - nem szakmabeli - majdnem bizonyosan nem érthet meg. Nem vagyok benne biztos, hogy egy nagyközönségnek szóló lap kritikáiban erre van szükség.
(Azért sem írom meg, melyik lap melyik számában, melyik könyvről ki írta a kritikát)
Mindezek elővezetésével kell megvalljam, hogy hiába ugrottam neki egy négy hasábos kritikának (négy különböző író illetve költő négy különböző kötetéről), de nem értem, és nem tudom megfogalmazni sem a kritika (egyazon szerző írta mind a négy kritikát) alapján, vajon szívesen elolvasnám-e - horribile dictu: megvenném-e - a köteteket vagy akár csak egyiküket is. A kritika közepén ugyanis beletörött a bicskám a verseskötetet taglaló írás kanyargó mondatába, melyben a kritikus éppen azt taglalja, hogy a "gigantikus arányú gyászmunka-trilógiához az elegyesség erejével ad hozzá új szempontokat" a novella. Na most én értem, hogy a kritikus is ember és a reklámokból tanul (lásd még mosópor reklám), de hogyan is értendő az "elegyesség ereje" akár irodalmi, akár köznapi értelemben? Szerintem ez a mondat badarság. Vagy csak én hülyültem meg öregségemre?
De a mondat folytatódik és két sorral lejjebb (ugyanez a novella) "szétteríti a gyászmunka fókuszát" de a "többi novella fókusztalannak vélt elegyességét... ...a sorstragédia banalitástengelyére vetett érvényes árnyképévé változtatja."
Jó. Tudom, még gimnazista koromból - igen, gimibe jártam - hogy vannak metaforák, de az Isten szerelmére, a kritikusnak tényleg az lenne a dolga, hogy az irodalmi alkotás metaforáit a sajátjaival magyarázza? Mintha a lobogó tűz lángjának alakváltozását próbálnánk barlang előtt elvonuló alakoknak a barlang hátsó falára vetett árnyképével értelmezni. Jó esetben a kritikus még értette is, hogy mire gondolt, amikor ezt a mondatot leírta.
Itt adtam föl a kritika olvasását, ugyanis reménytelennek érzem a folytatás megértését. Nyilván nem a leendő vásárló, hanem a kritikát kritizáló pályatárs számára készült ez az ismertető.
Régen nem foglalkozom az első szakmámmal, de nem kellene túlságosan összekapni magamat, hogy olyan mondatokkal írjak egy szakmába vágó témáról, amit "civil" - nem szakmabeli - majdnem bizonyosan nem érthet meg. Nem vagyok benne biztos, hogy egy nagyközönségnek szóló lap kritikáiban erre van szükség.
(Azért sem írom meg, melyik lap melyik számában, melyik könyvről ki írta a kritikát)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)