Látlelet József Attilától

Reggel munkába mentem, és "éreztem, bársony nesz inog, s a hajnali hideg szürkületben" dideregtek az ablakok ... s ismét háltak az utcán.
Nem véletlenül, mert ismét "forgolódnak a tőkés birodalmak, s csattog világot szaggató foguk, lágy Ázsiát, borzolt Afrikát (s kelet Európát) falnak, s mint fészket ütik le a kis falut. Egy nyál a tenger, termelő zabálás, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája, s párás büdösség felhő lep bennünket el."
És ha valaki úgy gondolja, hogy ez a leírás József Attilától csupán költői kép, és idejét múlt, ki kell ábrándítsam: az elmúlt fél évszázadban soha nem volt aktuálisabb, és a valóságot soha nem írta le pontosabban, mint napjainkban. A rendszerváltással "demokratizálódó" egykori államkapitalista (azaz szocialista) államok megszűnése után magára találó tőke világméretű terjeszkedésbe kezdett, és immár semmi nem áll az útjába. Míg korábban saját területén "kénytelen" volt a kommunista és fasiszta diktatúrák ellensúlyozására jóléti rendszert létrehozni, ezek megszűnésével semmi nem indokolja a az értéktöbblet elsajátítási mértékének visszafogását. Mindez meg is látszik a gazdasági nehézségekre hivatkozó restrikciós politikán, melyet mind az USA, mind pedig az EU kormányai folytatnak, beleértve a peremen lévő új tagokat is. A száz éve szervezett munkásság elemeire esett szét, még a legerősebb védekező hagyományokkal rendelkező államokban is, térségünkben pedig soha nem is volt elégségesen szervezett. A peremen a jelenségre demagóg válaszok születnek, mint eddig, hasonló helyzetekben; beindul a bűnbak keresés évszázadok alatt jól bevált mechanizmusa: ismét terjeszkedik az antiszemitizmus, a rasszizmus, megszűnik a minimális szolidaritás is. A társadalom előbb hordákra esik szét, majd kis csoportokra végül végletesen individualizálódik. Csak egy karizmatikus vezetőre van szükség, aki oda irányítja a kilátástalanságból fakadó indulatokat, ahová neki tetszik. Így lesz a krisztusi tanításokból lincselés.
S hogy mindennek mik az okai? Egy hibás társadalmi kísérlet egy társadalmi rendszer összeomlása, valamint a kapitalista világrendszer belső logikájából fakadóan ciklikusan jelentkező válság egymást erősítő egybeesése, amit tovább súlyosbított az országot a rendszerváltáson átvezető politikai és gazdasági elit kisszerűsége, és teljes alkalmatlansága.
Mindennek semmi ellensúlya sem volt és egy ideig nem is lesz, hiszen a korábbi évtizedek kiábrándították a dolgozókat az érdekvédelmükre létrejött szakszervezetekből.
Nem én vagyok ilyen okos.
Olvasok, mert szükségem van rá, hogy megértsem az eseményeket: a 2. világháború után az országban nem állt egy híd sem, nem volt működő üzem, a főváros romokban hevert. De húsz év múlva működött az ország. Lehet rá mondani, hogy milyen áron. A rendszerváltás óta 20 év telt el. Vannak autópályáink, hidaink és vannak sokan, akiknek autója is van, de van, és egyre többen lesznek, akiknek reménye sincs arra, hogy tisztességes munkából megélhessen. A torgyáni ezer kistermelő álma szétesett, mert az egyéni gazdaságok többsége életképtelennek bizonyult tőke híján. Az orbáni négy kerék öt szoba hat gyerek hét szentség politika azt a lélegzetvételnyi lehetőséget is felélte, amit előtte kikínlódott  társadalom (lásd Bokros csomag), és erre a későbbi kormányok csak egy egy újabb lapáttal voltak képesek rátenni.
Eljutottunk odáig, hogy nem "begyűrűzik" hanem belefulladunk az árba. Ezen nem segít a Kékes (mint nemzeti csúcs), nem segít az őrgárda nyilaskeresztes(re megszólalásig hasonlító) karszalagja és a (Szálasiéra megszólalásig és azontúl is erősen hasonlító) ősi (Aragóniai eredetű) lobogó és a közösségi bűnbak keresés. Akiknek kötelességük lett volna megelőzni a bajokat, nem tették. Sem jobbról, sem mégjobbról.
Mondanám, hogy segít a munka, de már nem hiszem.
Ha tudnám, mi segít, bizony megmondanám.