Szabadság, szolidaritás

Munkába menet ma reggel újságot olvastam, és egy publicisztikában megütötte a szememet ez a két szó. Mit is jelenthetnek?

Szabadság? Az iskolában tanultak alapján az embernek a szabadság szó hallatán/olvastán - magyar lévén - elsőre valószínűleg a XIX. sz.-i magyar polgári forradalom és szabadságharc, 1848. márciusával kezdődő időszaka ugrik be, majd a mai napi politikai fecsegés, valamint, a régi, a kádár-érából származó cinikus bon mot: "Szabad országban szabad emberek azt csinálnak, amit szabad."

A szabadság szerintem mást jelent. Jelenti ugyan azt, hogy saját döntéseket hozhatok - ebbe beleérthető, hogy arról, mit gondolok, mit mondok a világról, és beleérthető, hogy saját magammal és a környezetem jövőjével kapcsolatban is hozhatok döntéseket, de mást is jelent. Nevezetesen, hogy a meghozott döntéseim következményeiért én viselem a felelősséget, nem pedig más. Ha nincs, aki megszabja, miről mit mondhatok (nincs cenzúra) akkor a kimondott szavamnak - leírt gondolataimnak - súlya van. Ha nincs, aki megfogja a kezemet, mikor aláírom a házam eladásáról szóló szerződést, másnap nem mehetek be a házba, hiszen eladtam. Ha nincs, aki megtiltsa, vagy megparancsolja, hogy molotov koktélt dobjak "jogos" nemzeti felháborodásomtól vezetve egy nagykövetségre, akkor én leszek az oka, ha e tettem következményeképpen kirobbanó háborúban kilövik a fiam szemét.

Persze egy-egy nagyobb horderejű következmény alkalomadtán sok-sok kis okból ered, így könnyű megmagyarázni magunknak, hogy nem az én döntésem, hanem mások okoztak egy adott szituációt. Ez nem szabadság. A szabadságban vállalnom kell a döntéseimért a felelősséget.

Magyarországon 1989. - 90 folyamán rendszerváltás zajlott. Akkor is az zajlott, ha az ennek nyomában megjelenő szabadságban - a döntéseink számára kiszélesedett lehetőségeinkkel - együttesen és sokan egyenként is - nem jól éltünk. Rossz döntéseink gyümölcse előbb-utóbb beérik. Ilyenkor persze lehet lövészárkokba szerveződni, és újabb rossz döntéseket hozni: megvádolni másokat azzal, hogy ők az okai jelenlegi rossz helyzetem(ünk)nek. A kommunisták maguknak harácsolták össze/kiárusították a még megmaradt nemzeti vagyont, az bejövő imperialista (leigázó, hódító) nemzetközi tőke felvásárolta az országot kilóra, a mindíg gáncsoskodó ellenzék meghiúsította a reformok keresztülvitelét, a szomszéd országok nacionalista kormányai lehetetlenné tették a békés egymás mellett élést, és egyébként is országunk határától több száz kilométerre , a Don kanyarnál kellett megvédeni szabadságunkat a ránk támadó "vörös veszedelem" ellen.

A dolgot persze lehet tovább ragozni, de úgy gondolom, felesleges. Ha valaki szabadságról beszél, beszéljen az ezzel járó felelősségről is! Ha valaki szabadságában áll paradicsommal, vagy molotov koktéllal dobálni a neki nem tetsző embereket, vállalja érte, hogy lelövik!

Szolidaritás. Ez egy baromi egyszerű fogalom. Közösséget vállalok egy olyan csoporttal, aminek tagja vagyok. A velem egy csoportba tartozóknak segítek, ha szüksége van rám, cserébe ők is segítenek engem szükségben, bajban. Kivel vagyok szolidáris? Részben szabadságomban áll dönteni, e döntésemnek azonban következményi vannak, amit vállalnom kell. Mikor döntést hozok arról, hogy megházasodom, arról is döntést hozok, hogy szolidáris leszek a feleségemmel/férjemmel, gyermekeimmel. Ez a döntés egyes kultúrkörökben (mint ahogyan nálunk sokan mondják: keresztény országokban például) egy életre szól - de csak akkor, ha szolidaritást vállalok egy másik - a keresztény közösséggel is.

Ha beleszületek egy csoportba, a szolidaritás, nem mindíg jelenik meg saját döntésem következményeként: az emberek túlnyomó többsége azzal a családdal szolidáris, amelyikbe született. Azzal a néppel szolidáris, amelyikbe született. Kivéve, ha döntést hoz arról - ha szabadságában áll a döntés - hogy nem lesz többé szolidáris a közösséggel. Az ilyen döntésnek komoly okai vannak.

Egy FTC törzsszurkoló valószínűleg nagyon kis valószínűséggel hoz olyan döntést, hogy a jövőben nem lesz szolidáris szurkoló társaival, ehelyett az Újpest táborával vállal szolidaritást.

Ám az ember több különböző csoporttal vállal párhuzamosan szolidaritást. Miközben felelősséggel tartozom családom tagjai iránt: ha bajba kerülnek, megsegítem őket, döntéseik - és ez a szolidaritás másik következménye - következményeit magamra is kötelezőnek tartom - közben szolidáris vagyok szurkoló táborommal, választott pártom szavazóival, de honfitársaimmal, nemzetemmel és az emberiséggel.

Hogyan? Ha valaki ismeretlen megsérül, az arra járók többsége szolidáris vele: elsősegélyben részesíti, és hívja a mentőket. Ha az emberek többsége nem így tenne - mert kivételek azért vannak - senki nem várhatná el, hogy hasonló esetben segítséget kapjon.

Előfordul azonban, hogy különböző döntéseim - melyek meghozatala szabadságomban állt - a különböző csoportokhoz való tartozás miatt ellentétbe hozzák egymással szolidáris kötelezettségeimet. Magyarként szolidárisnak kell lennem honfitársaimmal - különben nem várhatom el, hogy hasonló helyzetben ők  is szolidárisak legyenek velem. De szolidárisnak kell lennem a narancsos/árpádsávos/szegfűs/madaras/stilizált tulipános - mi van még?... politikai táborba tartozó társaimmal is, és ez bizony ütközhet az előbbivel: a magyarokkal való szolidaritás magában foglalja-e, hogy egy huszast/ötvenest nyomok a kéregető koldus kezébe? És ha a kéregető koldus cigány? Magába foglalja-e ez a szolidaritás, hogy molotov koktéllal gyújtsam fel honfitásam házát? És ha más néppcsoporthoz tartozik, de - legalábbis eddig - velem együtt szavazott?

 

Itthon nem szeretem én a strandot... (kultúrmagyarodunk: mindenkit meghülyít az erőszak?)

Persze nem azért, mert semmi se szép, se jó, bár erről is lehetne mit írni.
Tegnap Velencére (sajna, nem ~-be, csak ~re) mentünk, hogy a nyáron legalább még egyszer (egyszer már sikerült) lubickolhasson egyet (a család, de legfőképpen) legkisebb fiam. Aki ugyan kora szerint már nem éppen kicsike - én már jól emlékszem azokra az időkre, amikor ennyi idős voltam - de, tartok tőle, ő soha nem lesz ennél sokkal felnőttebb, de ez más téma. A tóhoz elutazni, ott belépőket váltani, majd hazajönni, olcsóbb, mintha bármelyik budapesti strandra mennénk (ráadásul jelenleg még egy nem túl rossz szabad strand is van!).
A vonat már majdnem telve volt, mikor szerencsésen találtunk még éppen egymás mellett annyi helyet, hogy mind az öten (ja kérem, így 10% a jegy: 3 "gyerek" és két szülő) elférjünk egymás közelében, és a kocsi többi részében is voltak még jócskán ülőhelyek, bár a szerelvény vége már megtelt. Indulás előtt egy-két perccel egy népes - nálunk, ránézésre is népesebb - család szállt be a kocsiba. Volt vagy 3-4 felnőtt, 8-10 különböző korú, de ahogy oda sem figyeltem :) - többnyire talán maximum kisiskolás gyerek közöttük, talán nem is egy család lehettek, mert annak még a mi viszonyaink között is némileg nagynak számítanának?
A vonat szinte azonnal el is indult, és csak a veszekedésre kezdtem felfigyelni. Valaki egyre nagyobb hangon követelte, hogy legyenek tekintettel a gyerekekre, és hogy nem állíthatja fel őket a helyükről, és már el is könyveltem volna magamban, hogy már megint valami kellemetlenkedő, vénlegénnyel hozott össze egy szakaszba vakszerencsétlenség, amikor a szóváltás immár kiabálásba csapott. Némelyik gyerek is fölsírt, ekkor néztem meg, egy pillanatra, mi a jó fene folyik ejrópa felé haladó országunk vasúti kocsijában (mellesleg ez is éppen nyugat felé tartott). Ráadásul ez volt az egyike azon új szerelvényeknek, amik- legalábbis számomra - újnak számítanak hazai viszonyok között, - húsz éve jártak ilyenek Angliában az elővárosi vonalakon - belsejüket tekintve is inkább modern helyiérdekúre emlékeztetnek, mint a nálunk megszokott vasúti kocsikra, na de hát - ezt tapasztalatból mondom - London és Manchester között (!) - többen ingáztak naponta már a 70.-es évek végén, mint Szentendre és Budapest távolságban Budapestre napjainkban...
Szóval, ahogy hátra (előre, mert menetiránynak háttal ültem) pillantottam, azt láttam, hogy két, kb hasonló súlycsoportba tartozó, nálam, mintegy 15-20 évvel fiatalabb, kb egy korú férfiember próbál ökölharcba fajuló pofozkodós csatát vívni egymással. Szerencsére, az eset mintegy 10 m-rel odébb történt, és az előző szóváltás alapján nem fenyegetett eszkalációval, úgyhogy visszaültem, és a fiam, és feleségem világosított föl az előzményekről:
A család(ok?), ahogy felszálltak a vonatra, elkezdtek letelepedni, és felszólítottak egy egyedül üldögélő utast, aki maga és csomagjai segítségével több ülésen "foglalt helyet", hogy   szedelőzködjön kissé összébb, hiszen a gyerekeknek is le kellene ülniük. Ezt a felszólítást és főként annak hangnemét vette zokon az illető, az ezt követő szóváltásból pedig egy pofozkodással keveredett ökölpárbaj alakult ki. A dolog - számomra alapvetően meglepő - vetülete csak annyi volt, hogy várakozásunkkal(?) ellentétben nem a helyéről elkergetett utas, hanem a saját hordájának életteret biztosítani óhajtó vezérhím lépett föl támadólag először, és a csetepaté végén - átmenetileg - ő is aratott győzelmet. Az erősebb baromnak sikerült megfutamítania ellenfelét, elűzve azt korábban elfoglalt területéről, és így most már, mint sajátját vehette birtokba az üléseket. Az ügy elintézése a a pattintott kőkorszaknak megfelelő keretek között folyt eddig. Folyományaként az elűzött utas a következő - Kelenföld - megállóhelyen ki is szállt a kocsiból, mint feleségem megállapította, a szeme alatt  olyan folt volt látható, mely korábban nem volt ott.
A horda vezérhímje azonban - valószínúleg a kocsiban it-is ott is feltehetően meginduló csöndes vélemény nyilvánítások hatására, mint ahogyan mi is megbeszéltük a történteket, hiszen én alapvetően eleve fordítva képzeltem el az agresszor-áldozat szituációt - a csetepaté hozzám eljutott zajai alapján - a következő megállónál elhagyta a kocsit. Még csodálkoztunk is, hiszen ő látszott a horda vezérhímének, ha ő elhagyja a törzset, mi lesz a nap további részével. A turpisság azonban Velencén kiderült: Emberünk(?) nyilván elszégyellte magát, ezért szállt ki a kocsiból a TESCO :))  megállónál, de annyira nem szégyellhette magát, hogy a hordája hétvégi szórakozását lehetetlenné tegye, ezért csak másik kocsiba szállt át.
Mindebből mi a tanulság? Fene, aki tudja. Számomra csak annyi, hogy lassan-lassan beérik a gyümölcse az egész országban terjedő intoleranciának, növekvő önzésnek és erőszakosságnak. Nevezhetjük ezt az esetet vajon a "struggle for life" darwini megnyilvánulásának, ha szociáldarwinizmus szemüvegén nézünk bizonnyal, akkor is, ha a társadalmat általában mégiscsak más erők (is) mozgatják.
Ja, nem említettem: mindkét oldal "echte" fehér ember volt, ránézésre "északi árja" típus :)))  ámbár én soha nem fogok ehhez a baromsághoz érteni. Ezzel csak annyit akarok jelezni, hogy NEM etnikai összetűzésről volt itten szó egyik oldalról sem, "csupán" a kultúra vékony máza feslett fel. (Talán a sok használat elkoptatta?).