Kabátról és szívlapátról

 S mentem haza én is az este,
kurva hideg volt már odakint,
Attilát, Parti Nagyot kereste
szemem, hátha majd csak odaint
egyikük, mint egy ismerősnek,
noha tudom, ez hiú remény,
ők verssel voltak viselősek,
bár az élőnek ez túl kemény,
de mit tegyek, hogyha a ritmus
másként nem stimmel, de Parti él,
persze a másik meg, mint Krisztus,
újra éled, míg ember remél.

Szóval, mentem, haza az este,
már késő volt, és kurva hideg,
kezem a zsebemet kereste,
én magam pedig tiszta ideg
voltam, mikor érek már haza;
megvallom, fáztam nagyon,
hátra volt versem egy szakasza
még, gondoltam, fenébe hagyom,
közben majdnem, hogy rátapostam:
egy kabát szuszogott a fal tövén.
mi a fenét kezdhetnék mostan,
bár más fekszik ott, és nem én.

Ilyenből lesz a népbetegség,
a gyakori csecsemőhalál,
azt el nem fedi semmi festék,
ha a holnap itt holtat talál.
Gondoltam rá, hogy kaput nyitok,
a mobilt vettem volna elő
aztán, hogy majd egy mentőt hívok,
de egyszerre megfagy a velő
az emberben, amikor rájön,
a mentő nem segít a bajon,
el nem viszi, még ha ki is jön,
eszembe ötlött: á, otthagyom.

Nem volt rajta zizzenő jogging,
nem verte pofán egy szívlapát,
galérja kilátszott: egy jó ing,
pulóver és egy vastag kabát,
az enyém is, és már didergek.
Milyen lehet a földön? Hideg.
A megoldhatatlanság kerget,
az ember most már tiszta ideg.
Nem tudja senki - és még ő sem,
hogy észrevettem a fal tövén,
nem rója fel utódom, ősöm,
hogy szívlapát van szívem helyén.

És nincs megoldás: vagyis nekem.
Hiába hozok meleg levest,
meg kéne osztani fedelem.
De miért legyek majd pont én,
aki kabátom kettészakítom?
Senki sem lát. Pénzt teszek mellé.
És elsomfordálok utamon.