Névtelen év

Névtelenül elment ez az év is.
Vajh, ha a mostaninak nevet adnék,
lenne-e jobb tán?
Nem hiszek ebben már, és mégis:
az ember az élettől a jövőre nézvén
több az, amit vár,
mint ami megtörténhet véle valóban.

Jönnek-mennek az évek,
nincs már lassan, aki
számukat feljegyezetté tenné,
mert minek is lenne méltó
az, mi a múltba veszett el,
a feljegyzésre?

Névtelenül halnak mind,
kik az életben maradandót 
még soha sem tevének,
miként névtelenül hal meg az a gyermek,
kinek még nevet sem adtak.
Kellene tán, hogy az évek
másként érjenek véget?
Csak, ha kiérdemelték már,
hogy megjegyezzük őket,
akkor válnak méltóvá a névre.
Addig haljon az év, mint ember:
névtelenül!

Lezárom a telefont

3-6-5-4-6-7-3
idézem, amíg a páromat várom.
Ez volt a szám, amit utoljára
jegyeztem meg egykor, reá várva.
Vagyis nem én, de ő várt sokat
kihagyva talán másokat.
3-6-5-4-6-7-3
A szám nem él. A telefont lezárom.

Senki

Soha sem voltam valaki,
és mégis meghalok.
Lehetnék akár maradi,
nem jönnek angyalok.

Tök mindegy, hogyan élek,
nem vagyok senki sem:
a haláltól nem félek.
Értéktelen az életem.

Új esztendő

Új esztendő. Nincs reményem:
ez is olyan, mint a régi.
Nincsen játék: csak keményen!
és feledni, milyen égni,

fényesen lobogni égre,
szikrát szórni: gyújtson mást is,
aztán csak izzani végre.
Mély bíborban, mint a jáspis.

Van parázs még? Vajh, ki tudja?
Nem nagyon hiszek már benne.
Ki van jelölve az útja
mindenkinek. Vagy nem lenne?

Hitetlenül

Már nem hiszek benne
- két éve sem hittem -,
hogy egykor jobb lenne,
s megsegít az Isten,
vagy részemről inkább
mondjunk talán sorsot;
nem tör - bár, csak ritkán -
orrom alá borsot.

Már nem hiszek benne.
Hittem tán egykoron?
Mind fekete lenne,
akárcsak a korom?
Pedig kintről nézve
bármit bevehetne
bárki. Ellenérve
nincs. Nem hiszek benne.

Űrnövekedés

Vég nyomai szaporodnak a bőrön,
egyre növekszik a szívben az űr.
Néha az éjjel már csupa börtön,
nappal a létben nő csak a zűr.

Annyi mindent kellene tenni!
Már a szokásaim rabja vagyok,
lassan nincs már semmi, csak lenni,
míg a fejemre a Nap leragyog.

Egyre befészkel a szívbe a bánat,
gondból épít fészket a bú.
Nem hagyja el nevetés szádat,
egész életed szomorú.

Hej, pedig ez nem kellene nékünk!
Boldogan élni születtem ide.
Hol csúszott vajon oldalt létünk?
Mennyit bír ki az ember hite?

BUÉK 2015!

Kigyúlt az éj. Éjfél utáni káosz.
Itt-ott pár petárda robban.
A tegnapnak már nincs köze a mához.
Ami volt, a vének tudják jobban.

Elhallgatott az óra. A Himnusz elcsitult.
Pezsgős palackok durranása hallik,
dagályos szónok, magától beindult.
Hadovál, bár nem hisz, a szája habzik.

Még pár nap, majd kezdődik megint:
megszoktuk már a Kádár-éveket,
csak írjak róla! Lesz aki leint,
és a támogatók hada a föld alá temet.

Most kigyúlt az éj még, pezsgő pohárban,
Felhörpintem, és az égre emelem.
Semmi nem történt, semmit se' vártam.
Ócska játék az egész életem.