Vég nyomai szaporodnak a bőrön,
egyre növekszik a szívben az űr.
Néha az éjjel már csupa börtön,
nappal a létben nő csak a zűr.
Annyi mindent kellene tenni!
Már a szokásaim rabja vagyok,
lassan nincs már semmi, csak lenni,
míg a fejemre a Nap leragyog.
Egyre befészkel a szívbe a bánat,
gondból épít fészket a bú.
Nem hagyja el nevetés szádat,
egész életed szomorú.
Hej, pedig ez nem kellene nékünk!
Boldogan élni születtem ide.
Hol csúszott vajon oldalt létünk?
Mennyit bír ki az ember hite?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.