Napról napra a semmi felé lépek.
Ott folyik immár véremben az idő.
Nem múlnak el nyomtalanul az évek,
bármit is mondasz, ez nem fölemelő.
A szájban sokszor keserű az étel,
mert egyre ritkább az ölelés, a csók,
és ha adnák, mert zajos a vétel,
gúnynak tűnik az őszinte bók.
Néha még jó: az ember szinte szárnyal,
fent repül a szivárvány alatt,
de éjszakánként birkózik egy árnnyal:
vágyainkból torz rémkép fakadt.
Még annyi mindent kellene megtenni,
még oly sok vers megírni való!
De a várban már bent van a semmi,
álcája egy trójai faló.
Napról napra egyre távolabbról
szemlélem a vásár-életet,
a hajszát, amely lelkeket kirabló
módon űz, és föld alá temet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.