Nyakig ülök a szemétben,
szinte ellep a mocsok.
Mindenki tiszta, csak én nem,
folyton erre gondolok.
Néha megcsúszik a halom,
úgy érzem, most eltemet.
Elpusztulni nem hagyhatom
hallhatatlan lelkemet.
Mindez játék a szavakkal,
a lényeget terelem:
soha semmi nem vigasztal,
fejem föl nem emelem,
a szemétdomb itt marasztal,
hogyha nincsen szerelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.