Mimikri

Azt mímelem, már nem élek,
és a szívem nem dobog,
így a Semmitől sem félek,
hiszen agyam sem forog.

Azt mímelem, hogy a halál
engem többé el nem ér,
hiszen megbűnhődtem immár
az egész életemért.

Örvénylő hiány

Vajon csitulhat-e még a hiány,
amely, mint préda felett lebegő vércse vijjogása,
mint szél zúgása kora téli tar erdő ágai között visszhangzik,
kavarog, örvénylik?
Felválthatja-e még a sötétlő szurdok falai között
a kiszáradt patakmeder üres kongását
a folyó víz tavaszi csobogása,
vagy most már csak az emlékek napfényét elfedő,
szürke fellegek borítják az eget,
amíg világ világom?

Szétesőben a lét az eszmélet óta,
sem bent, sem kint nincs semmi, ami összetartsa.
Egy időre kiszakadván a spirálból,
ismét elragad az örvény;
szívásának egyre nehezebb ellenállni.

Vajon hova rohan 
a víznyelő szájában eltűnő, föld alatti folyam,
miféle fekete mélységeibe a valónak?
Vajon hová fújja a szanaszét szaggatott darabokat
a semmi viharosan süvítő szele?

Tévézés vasút mellett

Csak jöttek-mentek a vonatok
egész álló nap,
még éjjel sem nyugodtak meg;
kezdetben minden szerelvényt megnéztünk,
számoltuk a tehervagonokat,
később már fel se neszeltünk rá,
ha elhúztak a ház mellett.
Felhangosítottuk a tévét pár percre
- ha érdekes volt a film, ami ritkán -,
ha Nohab vagy ha Szergej húzta a vagonokat,
mert ezektől még a ház fala is berezonált,
egyébként meg érdektelenné vált mindez
a húsz év alatt.

Aztán elköltöztem, vidékre.
A három évtized alatt
elszoktam a vasúttól.

Google-lemez

Reggel. Verseim-et feltettem a google lemezre.
Most már így tudom én majd szerkeszteni azt.
Nem volt erre elég az idő a tegnapi este.
Mindig van valami, hogy promptra kiakaszt.

Bárhogy' is élném eddigi életemet, csak a mérges
gondok gyűlnek, ahogy gyorsan múlik a lét,
rég elmúltak az évek, hogy még hittem a létben,
szürcsölvén levesét, élve a régi mesét.

A remények határán

Ahol a remények véget érnek,
olyan kemény a sötétség,
hogy a madarak nekirepülvén falának
törött nyakkal hullanak a földre.
A sötétbe érve három nap után
megáll a vér az erekben.
A kocsonyássá vált masszát keringetni képtelen szív
megreped,
és a leálló keringéstől oxigénhiányossá váló agy
a legvadabb fantáziákat kezdi termelni
az immár érzékelhetetlenné vált
külvilági sötétségről.
A tüdő csordultig feltelik a sötéttel,
az izmok elgyengülnek, elernyednek,
és az ember mélységes letargiába zuhan,
amelyből csak a sötétség eloszlatása emelhetné ki.

Ám erre a reménybe való visszatérés nélkül
nincsen többé lehetőség.

Fagyott erdő

Az ágakon a jég.
Páncélba szorult élet.
Eljön a tavasz?

Téli havon

Sima a jég most,
mint a lélek felszíne.
Fény ragyog rajta.