Afférom az egyszarvúval

Afférom az egyszarvúval
másnak nem túl nagy eset.
Bennem még egy egyhangú dal
zengett, hogy nekem esett.

Tőrként forgatva egyszarvát
mellemre szúrt sebeket,
így sértette azt a marhát,
aki útjába esett.

Az egyszarvú nemes állat,
s bár megszelidíthető,
de ha nem tartod a szádat,
átdöfi a szíved ő.

Egyszervúval találkoztam,
belátom, ez nem nagy ügy.
Úgy jött a baj bekódoltan,
akár tavaszra a rügy.

A vak ló nyerítése

Vak ló nyerít a sötét éjszakába,
amelyben csak egy új hold fénye dereng.
Nem látta dervis még, bárhogyan kereng,
lehet feje forgástól béna-kába.

A csillagok mind véreset vizelnek;
rétibéka-nászra levük rácsorog.
Hátrébb a seregben álló házsorok.
Látni, hogy tetőik már megviseltek.

Réti héja sincs az égen ilyenkor.
Száz éve már talán, hogy elköltözött.
A torony majd kolompol még kilenckor,
harangozója kabátba öltözött.
Békapusztulást hoz ez a modern kor:
csak a ló nyerít a csillagok között.

Járdasziget-korlát

Egyszer majd csak én is meghalok,
akár a járdasziget-korlát,
amelyen egy autó ment át,
és a földből fordította ki.

Ahol a gépkocsi ment neki,
összesöprik majd a roncsokat.
Helyemben aztán az űr marad,
meg a kifordult betonlapok.

Hosszú gyászra nem számíthatok:
Egy újabb járdasziget-korlát
várja majd helyemben a sorsát,
amely nyakát majd neki szegi,
s mintha nem történt volna semmi,
rendben lesznek a járólapok.

Torzulások

Időnként alaktalanná lesz a világ:
elveszítik formájukat a dolgok;
eltorzulnak. Egy-egy darabot kirág
belőlük valami. Nem vagyok boldog.

Ez torzítja el szememben a világot,
meginognak a létnek körvonalai,
mintha egy gumilepedőből kivágott
alakokat nyújtogatna meg valaki,
egyszer fölfelé, máskor meg két oldalra
húzva széjjel a szilárd alakzatokat.
Vajon visszaugorhatnak-e holnapra
mind a dolgok, vagy az érzés már megmarad?

Egy szolgához

Állítsd helyre a rendet, szolga!
Egy szolgának pont ez a dolga.
Nem rendezheted át a házat:
neked magasra ment fel a lázad.

Megmondtam, hogy kivel barátkozz,
ki az, akit ne hozz a házhoz.
Jobban teszed, ha tartod a szádat,
ha nem akarsz magadra komoly vádat.

Én mondom meg a házirendet,
neked annak kell megfelelned,
és ha nem vagy rá képes, hát
mehetsz amerre a szemed lát.

Átírtad a házirendet,
amelyre esküdet letetted.
Loptál, csaltál, hazudtál, szolga,
már börtönbe is mehettél volna.

Szolga! Pihenni kapsz pár hetet,
látom rajtad, az agyad beteg.
Nem leszek hozzád nagyon durva,
de ha nem fogadsz szót, ki leszel rúgva.

Téli estén

Kora éjjel. Az égből most
milliónyi hópehely száll.
Fehér az út, busz, villamos,
lepellel terítve a táj.

Az éj szikrázón hideg ében,
zizegnek a kristálylapok.
Itt, a sűrű hóesésben
annyira egyedül vagyok.

Azon a reggelen

Azon a reggelen
az Úr angyalának harsonája
zeng majd rettentő hangokat az égen.
A tengerek partjain és a hegyek magaslatán
Ádám és Éva utódai
újra fölfedezik halandóságukat.

Azon a reggelen
tűzeső,
a testeket és lelket égető tűz esője
hull az égből.
Halak ugrálnak ki
a forrón bugyogó vizekből,
és csak a Lót
sóbálvánnyá meredt felesége
meg a napalm-égette gyermekek emlékeznek majd
a kibírhatatlanná aszfalt-rotyogásra.

Az altamirai festmény átalakul,
a lenyilazott bölény
kezében lángpallost tartó arkangyallá lényegül.
Vergílius cserben hagyja Dantét a hatodik bugyorban,
mert megnyílik a Purgatórium kettős kapuja.

Valahol a Mexikóban kitépett szívek
ugranak helyükre vissza,
hogy a szétfeszített bordák
iszonyú reccsenéssel záruljanak
a szegycsontokon.

Fekete füst gomolyog az égből
a krematóriumok kéményeibe,
hogy csonttá soványodott embertömegek
másszanak elő lángoló ajtaján.

A tű foka óriásivá tágul.
Egész tevekaravánok masíroznak át rajta,
közben embermilliók találtatnak könnyűnek,
és rostáltatnak ocsúként az égő kemencébe.

Azon a reggelen
darabokra hullik szét
csiszolt-bazalt szívem,
bár
azon a reggelen
minden igaz ölelés,
minden addigi elcsókolt, igaz csók
százezerszer számít majd.