Évtizedek savasodása

 Torkom mar, és savat köpök
évek óta minden reggel.
A fülzúgás immár örök,
a külvilág meg csak hergel.

Nem járok ki a Dunához.
Mit zavar, mit visz magában!
Az külvilág engem átkoz
az évnek minden havában.

Összedől, amihez nyúlok,
munka, házasság, vagy ember,
bámulnak rám tátott sírok.
Számosságuk mint a tenger.

Zúg a fej, inog világom
ébredéskor minden reggel.
Olykor látom lógva ágon
magam: Isten bottal nem ver.

Bűnös vagyok bűntelenként.
Jól tudom, hogy mi a bűnöm,
inkább vinnék föl-le szekrényt
lépcsőn, mint hogy mindezt tűröm.

Tűrni kell. Ez lett keresztem.
Ezt cipelem, amíg élek,
összedőlhet minden tervem.
El nem veszi tőlem érdek.

Elballagott fejem fölött
jóval több, mint fél évszázad.
Ha nem lennék ilyen lökött,
mondanám: ne tátsd a szádat.

De csak sav van a torokban.
Azt köpöm ki minden reggel,
és felidézem komoran:
ha van Isten, bottal nem ver.

Honnan hoztam, mi marad?

Nem tudom én, hogy miért vagyok itt,
és mit tehetek, hogy értsem.
S nem tudom azt sem, mit hagyok itt,
ha elmegyek egyszer innen.

Nem tudom azt sem, miért vagyok én,
hiszen más is lehettem volna.
Élnék szebben, jobban, okén,
s ez a vers is másként szólna.

Nem tudom én, hogy miért vagyok én,
de nem leszek úgysem másik;
látván itt majd mit hagyok én
az elmém is belevásik.

A növekedés határa

Kétezer negyven. Nyolcvanas leszek.
Éhínség lesz a Földön.
Semmi sem marad, mire elmegyek.
Soraimat is a légbe öltöm.

Hatvan éve tudjuk már,
hogy növekedésünk véges,
és hogy az ég lenne csak a határ,
az enyhén szólva is kétes.

Kétezer negyven. Vagy harminchét.
Mire nyolcvan, itt lehet a vége,
ha nem építünk egy újabb mesét,
amiről nem tudjuk, szép-e.

Nyolcvanas leszek. Nyolcvanhárom.
Ha megérem azt az évet.
Mit mondjak? Nem nagyon várom.
Nem szeretem a véget.

Újra csend

Fehérlő csendben
légy zümmög, amint röpköd
faltól ablakig.
Most elhallgatott. Leszállt.
Sötét folt fehéren.

Már tovább is fordult

 Még ezt is ki kellene próbálni egyszer,
a gazpachót, vagy annak egy Bloody Marybe
átmenő változatát; egyszerűnek tűnik
elkészíteni; és még mennyi mindent
ki kellene próbálni, de olyan ez,
mintha egy óriási, gyorsan változó
kaleidoszkóp egy-egy különböző színű-alakú fragmentumán
akadna meg szemed különböző időpontokban,
és mire szemügyre vennéd, már tovább is fordult az egész
szerkezet.

A zabos algebratanár

Egyszer volt egy zebra.
Rákapott a zabra,
beült az iskolapadba,

de nem ment az algebra.

Zabos lett a tanár,

és rászólt, hogy ne már!

A türelmem lejár,

zebra légy, ne szamár!

 

Mérges lett a zebra:

ez itt nem megy babra!

Rákapott a zabra,

és fejestől leharapta.

 

Ha beülne pár zebra

hozzád az iskolapadba,

jól ügyelj a zabra,

ha nem megy nekik az algebra!

A tolvaj szarka

Túl sokat akar a szarka,
de nem bírja a farka.
Cserreg és ugrálgat,
nyomja a dumákat,
ki az, aki le nem szarja?

Csak lop a rohadék.
Nem lesz az soha elég.
Mindent, ami fénylik,
hajnaltól éjfélig,
szakadjon rá az ég!

Övé az ország fele.
A másik is kellene.
Egyszer volt kiszista,
mára már fasiszta,
hogy lógjon ki a bele!