Évtizedek savasodása

 Torkom mar, és savat köpök
évek óta minden reggel.
A fülzúgás immár örök,
a külvilág meg csak hergel.

Nem járok ki a Dunához.
Mit zavar, mit visz magában!
Az külvilág engem átkoz
az évnek minden havában.

Összedől, amihez nyúlok,
munka, házasság, vagy ember,
bámulnak rám tátott sírok.
Számosságuk mint a tenger.

Zúg a fej, inog világom
ébredéskor minden reggel.
Olykor látom lógva ágon
magam: Isten bottal nem ver.

Bűnös vagyok bűntelenként.
Jól tudom, hogy mi a bűnöm,
inkább vinnék föl-le szekrényt
lépcsőn, mint hogy mindezt tűröm.

Tűrni kell. Ez lett keresztem.
Ezt cipelem, amíg élek,
összedőlhet minden tervem.
El nem veszi tőlem érdek.

Elballagott fejem fölött
jóval több, mint fél évszázad.
Ha nem lennék ilyen lökött,
mondanám: ne tátsd a szádat.

De csak sav van a torokban.
Azt köpöm ki minden reggel,
és felidézem komoran:
ha van Isten, bottal nem ver.