Égre nyüszíteni

 Égre nyüszíteni folyton, mint aki jégbe fagyott már,
és foga széttört mind, elkorhasztotta az élet.
Kell-e ilyen vers bármire? Lám, olvassa akárki?
Jobb, ha a lepkék táncáról, vagy a fényteli Holdról
szól a dalunk, olyan édesen, és oly messzire vágyón,
meg ne zavarja gyanútlan műértőnknek a lelkét,
s felzaklatva a bútól félre ne dobja a verset.

Föl, magas égre nyüszíteni nem kell folyton a versben:
fenn, az Olympuson isteneket sosem ér el a sóhaj.
Hát csak a borról és szerelemről szóljon a versünk,
lepkék táncát éjjeli tűznél járja csapongva,
diktátorra, a gondra, a bajra üvöltse az átkot,
és lágy hangú ritmusa szője szemünkre az álmot!

Írjunk hát, ha a szükség hozza, örömteli jókedv,
vagy ha megölné kint a világban a verseny az embert,
írjunk bökverset meg stanzát, cifra szonettet,
tűzdeljük csak meg sorait mind rímmel a végén,
s az sem baj, ha a rímek a versből mind kimaradnak.
Írjunk! Zsebkendőre, noteszbe, tükörre a rúzzsal,
lúdtollal, telefonba, de néha papírra, a fejben,
azt, ami fontos! S égre nyüszíthet olykor a vers is.