Néha egy ötlet

Néha beröppen még a szívembe,
ránézek a volt szeretőmre.
Csakhogy az ötleten ott van a folt:
nincs szeretőm már, csak volt.

Néha beröppen még a fejembe,
táncba igyekszem még az este.
Csakhogy az ötleten ott van a folt:
táncos lábam már csak volt.

Néha beröppen egy eszme fejembe,
írok egy jó kis verset az este.
Csakhogy az eszmén nagy folt van:
költő még soha nem voltam.

Reggel

Aztán a reggel annyira más,
mégis folytonos. És marad
a szívszaggatás,
a csengő is süvít.

Csóka szól a kertben
a zöld fák között,
a hetes haranggal a hőség már beköltözött
a lehunyt pillájú, kitárt
ablakok mögé.
A gitárt
már régen nem vette kézbe senki.
Sosem tudott,
jól játszani, a gyakorlás meg elmaradt.

És a reggel más
ugyan, de
önmagával mégis azonos:
nincs várni semmit,
a csengő folyton szól
a fejben, és itt marad
már talán örökre
a szívszaggatás.

A soha meg nem valósult jövő

Talán az volt az utolsó igazi kaland,
amikor a fennsíkra érve elkapott a vihar.
Én vittem magammal esőkabátot,
de túl melegnek bizonyult,
és mindegy volt, hogy fölveszem,
mert alatta ugyanúgy vizes lettem.

Mire visszaértünk,
a vihar elment, a Nap sütött,
a sátrak bokáig vízben álltak,
csak pálinka segíthetett a helyzeten.

Mint korábban, októberi, ködös hajnalokon,
Szatmárban, katonaként,
indító keverékként az almásládák előtt.

De akkor már megkaptam
az utolsó levelet,
amelyet asztalfiókban őrizgettem,
amíg egy költözés során talán
végleg elveszett.

Újraéli néha az ember a múltat,
hiszen
abban még benne rejlett
a soha meg nem valósult jövö.

Végre eső

Tört híd alatt esőben.
Egy apokalipszis után talán.
Az égszakadás már elmenőben,
most víz folyik a volt őrház falán.

Nagy, álmos erdő most a város,
ember sehol, csak vadak szerteszét,
alig, ami a Földre káros,
és szinte senki, aki értene mesét.

A boltokban még ott a Mars szelet,
noha üvege nincs egyiknek sem;
a kirakatok nem bírták a nagy szelet,
a csoki ott maradt. Furán, édesen.

És most végre eső.
A Geiger-Müller nem ketyeg,
hát egy ép edényt keres ő,
mert most van víz. "Holnap szomjas leszek".

Többé nem lobog

Kövek közé kevertem égő szívem:
párom lesz, aki megtalálja majd,
mondtam, én mindig véle tartok híven,
kerülve mind a gondot, és a bajt.

Nem ásta ki senki azt kövek közül,
hogy éke lenne, szívén dobogna.
Hát nincs is, aki jöttömnek úgy örül,
legszívesebben pillangót fogna.

Kövek közé kevertem égő szívem.
Már megkövült. Szürke, nem is dobog.
Majd homokká válik, elporlad szépen.
Többé nem gyullad lángra, nem lobog.

Az ifjak inkább

 Az ifjak inkább a halálról írnak,
a véneké a szex és szerelem,
noha már egy menetet sem bírnak,
"A múlton", mondják, "majd leverem".

Az ifjak inkább a halálról írnak,
távol van még. Jövő ködébe vész.
Az öregek nem idéznek, hívnak
halált. Majd jön. Nem kell ahhoz ész.

Az ifjak inkább a halálról írnak,
és én írok mindkettőről is.
Múltjaim, és a jövőm is. Hívnak.
Hiszem, amit írok, mind hamis.

Egy csomó dolog

Csomó dolgot tőled tanultam:
szeretni akkor is kell, hogyha fáj,
ha keserűbb sokkal, mint édes a múltam,
vagy öregen lóg rajtam a háj.

Csomó dolgot tanultam tőled.
Szenvedés verte belém.
Ki nem moshatja senki belőlem,
legyen okos vagy kretén.

Egy csomó dolgot tanultam tőled:
hogy szerethető is vagyok,
ha gödörbe kerülök mástól vagy érted,
onnan is kimászhatok.

Egy csomó dolgot tanultam tőled,
bár volt, amit tudtam jól:
egyedül leszek, amíg csak földet
nem szórnak rám, és harang szól.

Egy csomó dolgot tanultam tőled:
habár már viszeres a láb,
ne téveszd szem elől soha a felhőket!
Mássz! Ne add alább!

Senki

Semmi voltam, senki lettem,
egy kudarc az életem.
Semmit hiszek csak felettem,
ezért az ég sincs velem.

Senki vagyok, semmi leszek,
a szél fújja szerteszét
porom, róla nem mesélnek
senkinek sem szép mesét.

Árnyak a szívben

Szívben ködből formált árnyak.
Súlyuk lehúz. Hogyan álljak
egyenesen, mint az Isten,
ha levegőm semmi sincsen?

Nincs szabadság, csak a kényszer,
megjársz minden utat kétszer,
le nem térhetsz sosem róla,
amíg el nem fogy a kvóta.

És az árnyak bent a szívben.
Kétrét görnyedsz tőlük ívben,
folyton eláll minden szavad.
Csak nélkülük lehetsz szabad.

Légritka való

Fuldoklom folyton,
mint hal, hálóba akadva
a valóság-levegőn.
Terítő, rojtjától
végleg elszakadva,
számlálom napjaim leverőn.

Cikk a verskritikáról

Cikket írtam a verskritikáról,
s azt se' tudom még, hogy mi a vers.
Tőlem e terület annyira távol,
mint kritikustól a lét, ami nyers.

Ó, tudom én, mert olvastam, hogy a
"vers az amit" csak "mondani kell",
ha ott a szavakban bent a csoda,
s ha hallod, a szíved énekel.

Hogyha nem ér ki a lap széléig,
vers, amit írtál, bármi szöveg,
és ha fejedben zsong fél évig,
s bárhova lennél, újra követ.

Cikket is írtam a verskritikáról,
mert hisz' a verseket érteni kell,
de bármi lehet vers: véd vagy vádol,
a földre lesújt, vagy az égbe emel.

Hadd ragyogjon!

Jung voltam, és európai.
És még nem vadított el az áradat.
Ez a gondolat már biztos nem mai:
ma már nem védelmezed váradat.
Elmossa eső, árvíz és gyalázat,
folyton megbecstelenítik törökök,
akiknek szívében nincs semmi alázat.
Csak a bírvágy benne az örök.

Mann és Mihály szerettem volna lenni.
Meg Goethe. Nem is ismerem.
Egész életem egy semmi,
és nekem is olyan üres a fejem,
mint a törököknek, akik semmit sem tudnak,
csak annyit, hogy habzsolni kell,
elvesznek erővel, zabálnak, dugnak.
A szellem? Az senkit nem érdekel.

De akad olykor egy mozi, egy könyv,
amely elgondolkodtató,
hogy szíved szakad, szemedet a könny
önti el, ráébredsz, mi a való,
hogy volt egy regény, bohóckodó, egy scifi.
Vicces írója volt, és magyar.
"Nyakig a szarban ülve fejjel az eget verni".
Ez a mondat belőle, ami zavar:

Mert én Jung voltam. Meg Babits és Lukács
Engels is voltam egykoron.
És olykor én voltam a názáreti ács,
máskor meg sötét, mint a fekete korom,
meg mint az a hely, amely felé
egyre gyorsulva ballagok.
De nem sietek nagyon. Ne jöjjön még elém!
Hadd ragyogjanak még rám a csillagok!

Minek?

Hatvannégy évesen minek írjak verset?
Az én életem nem versírásra termett.
Mire termett volna? Nem tudja azt senki.
Embertelenségben kell embernek lenni.

Hatvannégy év elment. Semmire nem vittem,
hogy éltem, mutatná bármi is, az nincsen.
Egy napról másikra, a mókuskerékben
hajtottam rendesen. Nem érdekel régen.

Volt nő, hogy szerettem. Nem szeretett vissza,
piszkos lettem, pedig volt a szívem tiszta,
s hiába mosdatom írásban az arcom,
lassan elfáradok. Feladom a harcom.

Hatvannégy évesen? Most már kinek írjak,
amikor az árnyak maguk közé hívnak?
Életem nem kellett, ne kelljen halálom.
Azt a hét láb földet talán megszolgálom.