Évtizedek savasodása

 Torkom mar, és savat köpök
évek óta minden reggel.
A fülzúgás immár örök,
a külvilág meg csak hergel.

Nem járok ki a Dunához.
Mit zavar, mit visz magában!
Az külvilág engem átkoz
az évnek minden havában.

Összedől, amihez nyúlok,
munka, házasság, vagy ember,
bámulnak rám tátott sírok.
Számosságuk mint a tenger.

Zúg a fej, inog világom
ébredéskor minden reggel.
Olykor látom lógva ágon
magam: Isten bottal nem ver.

Bűnös vagyok bűntelenként.
Jól tudom, hogy mi a bűnöm,
inkább vinnék föl-le szekrényt
lépcsőn, mint hogy mindezt tűröm.

Tűrni kell. Ez lett keresztem.
Ezt cipelem, amíg élek,
összedőlhet minden tervem.
El nem veszi tőlem érdek.

Elballagott fejem fölött
jóval több, mint fél évszázad.
Ha nem lennék ilyen lökött,
mondanám: ne tátsd a szádat.

De csak sav van a torokban.
Azt köpöm ki minden reggel,
és felidézem komoran:
ha van Isten, bottal nem ver.

Honnan hoztam, mi marad?

Nem tudom én, hogy miért vagyok itt,
és mit tehetek, hogy értsem.
S nem tudom azt sem, mit hagyok itt,
ha elmegyek egyszer innen.

Nem tudom azt sem, miért vagyok én,
hiszen más is lehettem volna.
Élnék szebben, jobban, okén,
s ez a vers is másként szólna.

Nem tudom én, hogy miért vagyok én,
de nem leszek úgysem másik;
látván itt majd mit hagyok én
az elmém is belevásik.

A növekedés határa

Kétezer negyven. Nyolcvanas leszek.
Éhínség lesz a Földön.
Semmi sem marad, mire elmegyek.
Soraimat is a légbe öltöm.

Hatvan éve tudjuk már,
hogy növekedésünk véges,
és hogy az ég lenne csak a határ,
az enyhén szólva is kétes.

Kétezer negyven. Vagy harminchét.
Mire nyolcvan, itt lehet a vége,
ha nem építünk egy újabb mesét,
amiről nem tudjuk, szép-e.

Nyolcvanas leszek. Nyolcvanhárom.
Ha megérem azt az évet.
Mit mondjak? Nem nagyon várom.
Nem szeretem a véget.

Újra csend

Fehérlő csendben
légy zümmög, amint röpköd
faltól ablakig.
Most elhallgatott. Leszállt.
Sötét folt fehéren.

Már tovább is fordult

 Még ezt is ki kellene próbálni egyszer,
a gazpachót, vagy annak egy Bloody Marybe
átmenő változatát; egyszerűnek tűnik
elkészíteni; és még mennyi mindent
ki kellene próbálni, de olyan ez,
mintha egy óriási, gyorsan változó
kaleidoszkóp egy-egy különböző színű-alakú fragmentumán
akadna meg szemed különböző időpontokban,
és mire szemügyre vennéd, már tovább is fordult az egész
szerkezet.

A zabos algebratanár

Egyszer volt egy zebra.
Rákapott a zabra,
beült az iskolapadba,

de nem ment az algebra.

Zabos lett a tanár,

és rászólt, hogy ne már!

A türelmem lejár,

zebra légy, ne szamár!

 

Mérges lett a zebra:

ez itt nem megy babra!

Rákapott a zabra,

és fejestől leharapta.

 

Ha beülne pár zebra

hozzád az iskolapadba,

jól ügyelj a zabra,

ha nem megy nekik az algebra!

A tolvaj szarka

Túl sokat akar a szarka,
de nem bírja a farka.
Cserreg és ugrálgat,
nyomja a dumákat,
ki az, aki le nem szarja?

Csak lop a rohadék.
Nem lesz az soha elég.
Mindent, ami fénylik,
hajnaltól éjfélig,
szakadjon rá az ég!

Övé az ország fele.
A másik is kellene.
Egyszer volt kiszista,
mára már fasiszta,
hogy lógjon ki a bele!

Hazaút

Bármi hitem van, az tév-:
nem jön a csepeli HÉV.
Nem tudom, mi lenne más,
felsővezeték-szakadás.

Mire a busz begörög,
odafenn az ég dörög,
mire elérjük házunk,
a gatyánkig elázunk.

Gollam!

Drágaságomat elveszítettem,
vagy elrabolta valaki tőlem.
Szívem a sötét jövőtől retten;
nem bízom a megtartó erőben.

Azt keresem, kutatom csak egyre,
makacsul, amíg meg nem találom.
Mély barlangba szállok, mászom hegyre:
a lét nélküle lidérces álom.

Ujjamról lecsúszott valahogyan;
amíg volt, nem becsültem eléggé,
és most életem sötétbe rohan.
Hogyan is tehetném újra széppé?

Az összes szavak elfogynak lassan,
ami megmarad: a "Drágaszágom".
Agyamban valami néha kattan,
"Gollam!", ilyenkor ezt kiabálom.

A lépcső alján

A lépcsõ mindig ott marad,
hiába porladt el a láb.
Az emlékektõl védd magad,
ha rálépni muszáj.

Miért hiányzik a hópehely?
Ha már nem értenéd,
jó úton jársz. De ennyi, hej!
még nem lesz elég.

Ha a korlát hûlt helye
sem lesz már ismerõs,
mondhatod, hogy ég vele.
Addig maradj erõs!

Mihályi Péter és Szelényi Iván Lopták vagy kapták

Mihályi Péter és Szelényi Iván Lopták vagy kapták? című, az Élet és Irodalom 2021.júliusi számában megjelent cikkükben kb. három hasábon keresztül remekül áttekinti a patrimoniális és prebendális vagyonjuttatás történelmi és közel-történelmi különbségeit, majd fejtegetésük konklúziójaként megállapítja, hogy a narancsbolsevik (náluk FIDESZ) párt jelenlegi patrónusként viselkedő kormányfőjétől annak hűbéreseinek hűbérbirtokba kapott vagyoni javakkal kapcsolatos privilegizált helyzete "nem abból adódott, hogy nekik volt szabad lopni, hanem abból, hogy a kormány a jogszabályokat, a közbeszerzési pályázatokat,az ingyenes EU pénzek szétosztását és a kormányközeli bankok által nyújtott hitelek konstrukcióit is úgy alakította, hogy ők nyerjenek". 

Nos amennyiben ez az állítás igaz, az új vagyonos réteg nem tolvaj, csak orgazda, az osztogató patrinomiális kormány pedig bűnözők bandája, amely más - nevezetesen az állampolgárok közösségének - vagyonát osztogatja az orgazdák rétegének.

Ezzel akár egyet is lehet érteni. Elegendő tehát megállapítani a kormány törvényellenes működését, nem kell egyenként foglalkozni kegyeltjei bűnösségének bizonyításával: automatikusan orgazdává válnak, mihelyt bebizonyosodik, hogy a köztulajdon ingyen illetve áron alul történő átjátszását szolgáló jogszabály-halmaz megalkotása a hűtlen kezelés bűntettének szándékos megvalósítása a nemzeti vagyonnal szemben. Ezt pedig nem túl nehéz bizonyítani.

Talán a sör

Talán a sör teszi.
Vagy annak hiánya.
Vagy a levél a három mázsás disznóról,
vagy inkább a többinek hiánya,
vagy hogy a másodiknak sem kellettem,
a harmadik meg nem kellett nekem,
a negyediket soha nem feledtem,
közben elment az életem.

Talán a sör teszi.
Vagy egy vers, egy "szöveg",
vagy, hogy az ember észreveszi:
már megint felfeslett a szövet,
és a rugó kilátszik.
Lejáróban van nagyon.

Az ablakon túl lágy szellő játszik.
Azt hiszem, ezt most abbahagyom.

Savasodás

 Sav marja torkodat,
tüdőd olykor hörög,
bánt egypár gondolat.
A Hold rajtad röhög.

Irány a kocsmapult!
Egy sör talán segít.
A józanság a múlt,
berúgsz, az Istenit!

Ide még egy feles!
Tisztul az orrod is.
Kóvályogsz. Ne nevess
rajtam, te kis hamis!

A kéz csak rálegyint:
a sav úgyis marad,
nem mindegy, majd megint,
mi marja torkodat?

Gyomor? Vagy külvilág?
Mindegy, honnan ered:
a torok, szív, ha fáj,
fejed pultra vered.

Arcodba új savat
fröccsent a holnap is.
Jól ismered magad:
ezt éled már csakis.

Reggel van újra már.
Két zöld ág bólogat.
Most is hörögsz, szamár!
Sav marja torkodat.

Sötétlő ágak

Pár zöld ág bólogat,
rajtuk ringlószemek.
A kis fa nőtt. Sokat.
Lengetik lágy szelek.

Hát, újból este lett,
indigó fenn az ég.
Hogy léted elfeledd,
olvasol egy mesét.

Úgy érzed, mintha itt
nem lenne már haza.
Az Isten sem segít,
s közel az éjszaka.