Úton

- Talán ha volna kedves kissé félreállni!
- Jöhet ma bármi, de maradok.
- Szeretném önt végre a saját lábán állni látni:
ha itt marad, a fűbe harapok,

Uram! A lába. A lábamon van.
Nem jó helyen, én úgy hiszem.
- Oppardon! Hölgyem, ezer bocsánat!
Majd megfogom és fölveszem.

Látja, így megy ez. Az egyik kézben lábbal.
A másikban, ha lenne itt, a kapaszkodó.
- Az ember ez úton jobban árnyal.
- Elesni? Itt nem lehet. Na jó!

Talán ha helyet cserélnénk...
Mankó, műláb... nehéz lett volna
felmászni, hát feldobtak ide.
- Udvariasak, fessek, erősek voltak.

Én azt hiszem, nem tart már soká utunk.
- Remélem, hölgyem, kissé kényelmesebb.
- Tudja, kíváncsivá tesz, hová jutunk.
Csak ne csaholt volna indulásnál annyi eb!

Tudja, félek a kutyáktól.
Ön hogy van velük? Jóban, uram?
- A lábam... engem a futásban gátol,
hát sokszor vitt agárfuttatásra utam.

- Ne mondja! Sosem láttam még!
De ez a szag... szinte túl erős.
És a kis ablakon: milyen komor az ég!
Itt már a táj sem ismerős.

Nincs szalmazsák sem, csak mocsok.
És már a kübli is teli.
Vajon mosdani mikor fogok?
A fürdőjük, mondják, isteni.