Őszelő

Ablakom előtt levelek esnek
sűrűn, akár ha zápor hull.
Ennyi kezdet elég egy versnek?
Ragyog a Nap, bár az ég borult.

Reggel korán már megeredt,
de most rés nyílt a felhőzeten.
Ami volt, mind a múltba veszett.
Némán pergetem életem.

Itt ülök kora reggeltől estig,
még nyitom, csukom az ablakom;
de a dolgok értelmüket vesztik
már akkor is, ha nem akarom.

Akár levelüket most a fák,
a lényeget én is úgy vesztem el.
Ami még marad, a törzs, az ág.
És az vajon még áttelel?

Járvány van

nem foglalkozol vele,
mondják, hogy fertőzés, meg minden,
és ismét szaporodik majd az esetszám,
de olyan szépen süt a nap,
az az öreg ott a hátizsákkal,
egy szál farmerben, zöld, rövid újjú trikóban
is nyugodtan sétál a napsütésben,
maszk sincsen rajta,
te is nyitott ablaknál ücsörögsz,
home office-ból bámulsz az utcára,
a zöld trikós öregre,
aki talán fiatalabb, mint te vagy,
de az is lehet, hogy egy évvel idősebb,
vajon túrázni ballag-e,
vagy csak céltalanul sétálgat,
de akkor minek a hátizsák,
talán bevásárolni volt,
és most a hátán viszi haza, amit vett,
elegánsabb ez, mint a banyatank,
bár azt csak húzni kell,
kivéve, ha a lépcsőn kell fölrángatni
a harmadik emeletig, vagy a negyedikig,
följebb nem kell, itt a lakótelepen
nincsenek magasabb házak,
ellenben lift sincsen ezért bennük.

Járvány van, megint szigorítás,
így marad ez már a választásokig,
időnkénti kijárási tilalommal
és gyülekezési tilalommal,
majd megjelennek a járőrök is az utcán,
akik a sötétedés után mindenkit igazoltatnak,
és napközben is igazoltatják,
és figyelmeztetik azokat,
akik maszk nélkül járnak az utcán,
persze arcmaszk nélkül,
mert ők mind megkapták a
védőoltások második adagját is,
amelyek teljes védettséget biztosítanak,
kivéve, akinek nem, ezért
a harmadik adagot is ajánlatos
regisztrálni, az előforduló
szövődmények ellenére,
vajon hogyan vezetik rá ezt a harmadikat
arra a plasztik kártyára,
amelyen védett vagy,
és védettséged kezdete
az első oltás beadásának időpontja?
Mindegy, majd ezt bevonják,
csinálnak új kártyát,
a kártyások mindig jól járnak,
vagy veszítenek a játékon,
kivéve, ha állami
megbízásból kell ismét
legyártani hárommillió
kártyát, amelyen persze
a DiPerTe, a kanyaró és a
többi betegség ellen az elmúlthatvan (sic!)
évben megkapott oltásaid
nem szerepelnek, azok egy
papírronggyá foszló
könyvecskében vannak bepecsételve,
de ki törődik más oltásokkal, amikor
járvány van?
 

Minek?

 Fekete billentyűk. Betűk rajtuk
fehérrel gravírozva, pengő
dübörgés a fülben, basszus,
áthallatszik...hagyjuk?..oké:
a billentyűk zörgése. Rezgő
ablaküveg, nem hallani a rezgető
zajt, elnyomja a klarinét, szembe
világít az éjjeli lámpa, nyitott a
könyv, lapján fehér
háttéren feketén nyomtatott
betűk kergetik egymást tömött
sorokban a végtelenből érkezve, és
a végtelenbe tartva, soha
ki nem fogyóan, árnyékot vet rájuk
a fej, amely eltakarja a
lámpát - ezért az árnyék -, a másik
szobában tévé mondja, csak mondja
a magáét, a híradó mehet valahova
a fejekbe a képernyőről, nem
mindegy, mivel kábítja magát az
ember vagy asszony, a készülékből
áradó agymosó szöveggel,
fülhallgatóból ömlő, modern
vagy klasszikus zene áradatával, vagy a fehér
lapon sorokban vonuló fekete
betűkből fölsejlő, valóságon
túli valósággal, dehogynem, csak valahogyan
túlélni a következő éjszakát
is.

A madár

Tudja, egyedül vagyok. Ritkán látom
a fiamat is, vagy a lányaimat;
folyton csak azt hallgatom, hogy az ágon
az ablak előtt a madár kit sirat.

Mert sirat valakit, bár az nem divat,
de ki tudja, hogy a madaraknál ott
a levegőben néha kit is itat
könnyel a szem, ha huzatban megfázott?

Ez is úgy jön ide most már naponta,
mintha hazajárna; ül, bekukucskál
az ablakon keresztül a szobámba,
és mintha köszönne is, úgy cserren rám;
látom, öregember, megvan még a fán
az ág. De ide ne süssön a lámpa!

Azt mondják

Azt mondják, a fejem koppant,
lefutott arcomból a vér.
Nem emlékszem, mi történt ott,
de életem semmit nem ér.

Elárasztott az izzadtság.
Verejték csöppent államon.
a fejem hordóra dagadt,
bármi történt, nem vállalom.

Százhúszat ver ha gondolok,
szívem, most is, a dolgokra,
amelyek serege rám ront,
és földre dönt azok csokra.

Azt mondják, elfehéredtem,
de erről semmit sem tudok.
Mielőtt agyam feléled,
fekete minden, mint szurok.

Berryman: 30

 (fordítás)

 Csontokat összevetni vágytam.
Henry jó lehetett volna abban is.
Nekem nem volt meg az ő hozzáértése.
Kisfiúként folyton azt képzeltem,
archaeológus vagyok; ki is lehetne
annál jobban elismerten békés és komoly?

A pokol beszélt agyamban, hogy felébresszen.
Elhitette, véget érnek a kínok
& fogtam egy ceruzát, mint ez itt,
amelyhez ragaszkodom, ez jel,
amely visszahavazna rám, rám.

 Egy kínai fog! Egy afrikai állkapocs!
Nyáladzz! mondja az idegrendszer,
hogy élvezd a behelyettesítést. A hőség elpárologtatja a ködöt.

A jegesedések (Mindel-Würm) között
népem egyike megjelölte: „meleg”.

Mit mond?

 Mit mond nekem ma már e táj,
amelyben minden idegen?
Kinézni rá ma szinte fáj,
mert visszanéz rám hidegen.

Mit mond nekem ma már e hon,
amely másoknak hona?
Szinte hálójába fon
a gyűlölet és intrika.

S mit ad nekem ma már e lét?
Talán, ha újabb verseket.
Nem élhetem, mint szép mesét.
A holnap úgyis eltemet.

S mit adok én, te, olvasóm,
életedhez? Ecetet?
Vagy talán csipetnyi só,
amit versem nyújt neked?

Mit mond nekem ma már e nép,
amelyről úgy hírlik, magyar,
mint festett falvédőn a kép?
Szaggatja vaddisznó agyar.

Mit mond nekem ma már e rög?
Hogy nem tulajdonos kapál?
Legyűrte kapzsiság, a gőg.
Tivornya van és maszkabál.