Peremen

A holdkaréjról kráter-himlő-nyomok
derengnek át a fakó-kékes légen.
A finomszemcsés, part menti homok
pillepalackkal terítve régen.

Megzizzen a barna sás a csendben:
egy szárcsa fulladt ott olajba tán,
itt irizál még a fény egy cseppen.
A túlparton egy elkoszlott platán.

Most kigyúlnak mind az esti égen
a hascsikarás színű csillagok,
hátam mögött, a zsombékos réten
őrült tamtamot vernek démonok.
Dobszavukat már régen nem félem:
a peremen csendemben élek-halok.

Vakok, süketek, némák

Csak a vakok nem boldogtalanok,
aki látó, az mind bánatban él.
Akinek nyelvét dermeszti a szél,
beszélne talán, de nyelve dadog.

Csak a süketek nem hallják a zajt:
egysíkú, zűrzavar, brutál-zene,
szívünk szeméttel lesz tőle tele,
itt már szinte mindent eluralt.

Csak aki néma, olyan nem sikolt,
amikor temetik a holnapot.
Az élőkből, ha szívük megfagyott,
holnapra válik a tegnapi holt.

Amikor Istent tagadtam

Amikor én Istent tagadtam,
kemény köveket válogattam.
Egyenként mind hozzávagdostam,
lepattant, fejbe vágott nyomban.

Amikor én tagadtam az Istent,
bűnéül róttam fel azt, hogy nincsen.
De régóta úgy gondolom, lehet,
mindig, ha szükséged van rá
                                       neked.

Kicsi fám

Növekedjél kicsi fám,
nem száradsz el, de nem ám!
Gyökered a földbe mar,
megöntözlek majd hamar!

Virágozzál, kicsi fám!
Szirmaidat hullasd rám!
Ágad szívem köré fond,
hová mennék tőled, mondd?

Gyümölcsöt hozz, kicsi fám!
Hallgasd meg kérő imám!
Zöldülnek a levelek,
árnyékodban pihenek.

Pusztulj tőlem, kicsi fám!
Leveleid hullasd rám!
Elmúlt már a kikelet,
nem élem túl a telet.

Mint hegyfalak közt verődő

Mint hegyfalak között verődő, szorongató magány,
visszhangzik bennem számtalan szavad.
Én soha sem voltam oly nagyon vagány,
de azt hiszem, talán voltam lélekben szabad.

Most korlátok közé szorít az élet,
és hiába mondanád, hogy csak rajtam áll,
mit teszek, a jövőben hogyan élek,
amíg el nem ragad a halál,
mert aki úgy él, amint én, félek,
nincsen választása már.

Érvelés

Oravecz Imre Indoklás című verse alapján (ÉS, 2014. okt. 31.)

Ha magamra venném
Oravecz Indoklását,
még igen sokáig
nem kelhetnék
végső útra.

Bár öregszem,
de a hindu felfogás alapján
fiam halálát
kellene túlélnem.

Égbolt-szilánkok

Az égig hallatszik sikoltozásom,
csak  te nem hallod meg mellettem sosem.
Jól tudom, az árkot csak magamnak ásom,
mélyében már vár egy tűzszemű totem,
száját tátja nagyra, torka csupa sötét,
bendőjében örök ében tűz lobog.
Gyorsulva járja a Nap örök körét,
zuhanok. A világ köröttem forog.
Üvegbúra reccsen: megreped az égbolt,
éles szilánkokban fejemre szakad.
Füstté válik mindaz a jó, ami rég volt,
és egy hegyes szilánk szívembe szalad.