Mene tekel

Sosem értem, hogy' bírtam megélni
a remény tartott? Valami lobogás?
Jövőbe vetett hit még remélni,
hogy jöhet jobb, jöhet valami más?

Napról-napra csak álomban járni,
építeni a ködvárakat
vastag fallal; bár érkezzen bármi,
felfeszíteni a zárakat!

Így telt el szinte az egész élet,
várva jobbra és szebbre talán.
Visszanézve a felirattól félek,
amely ott lesz sorsomnak falán.

John Updike egy születésnapjára

Updike már a Nyúlon túlról nézett.
Kétezerötöt írtak talán,
amikor a versbe öntött élet
száguldott át az író agyán.

A Nyúl regényeken én is túl jártam:
Harry lehetett úgy hatvanas,
(korban közelebbről nézem őt most bátran,
mint ki írta akkor, a pasas).

Fogy a levegő, akár az élet,
Updike sem fut: a Nyúl lemarad,
és lassan már én is attól félek,
hogy diadalt az idő arat,
apámon és rajtam is. A végzet
elmos mindent. A betű marad?

Homályos idők

Néha eszembe jut,
vajon ki volt a spicli
körünkben?
Ma azt mondják,
hogy egynek kellett lenni
minden csoportban
(ők már csak tudják).

Talán a vicces Nagy,
vagy a törekvő Magyar lehetett?
A jó mellű Vadász lány?
Lehetségesnek tartom,
hogy többen rám gyanakszanak.
De engem akkor tényleg
nem szerveztek be?

Mániás-depressziós élet

Mániás-depressziós az élet:
most égbe emel, majd pokolra ejt.
Aki mást remélne tőle, téved.
Ha másra emlékszik, könnyen felejt.

Szellem-hullámvasút hintáztat folyton,
mily rémesek a huppanók!
Sikolyaimat öklömmel elfojtom,
amíg agyamat szaggatják álommanók.

Föl kellene ébrednem végre,
lerázni magamról rémálmomat,
mezítláb szaladni ki rétre,
ahol talán majd nem hasogat
fejemben a vészterhes huhogás.
Szenvedjen tőle inkább valaki más!

Voodoo dobbal

Voodoo dobbal próbálom
megvarázsolni a világot,
elűzni a bajt, keservet,
amely a szívembe rágott
óriási, cakkos szélű lyukakat.

Amíg dobomat püfölöm,
és kereplőm recsegtetem
ártó árnyakat elűzve,
nem leszek még merev tetem,
találhatok még járható utakat.

Fontos a vers- és lélektan,

de én nem értek ezekhez.
Csak fülem van (néha rossz).
Amit én hallok, az rendben van.
A vers is annak kedvez,
aki játszik, s nem gonosz.

Én vajon gonosz vagyok?
Fontos lehet ez a kérdés,
hogy eldöntsd, szemed rám ragyog,
vagy a szádból szóljon egy sértés.

Behúzom a függönyt

(Olav Hakonsson Hauge verse nyomán)

Én behúzom a függönyt, mielőtt lefekszem,
mert városon élek, ahol a szemközti ház ablakai
közelebbről bámulnak rám,
mint ahonnan saját fiam szuszogását hallom.
Ilyenkor sírbolttá válik a kis szoba,
de a háztetők és a füst miatt
úgysem látnék rá az Orionra.

Gyerekkoromban erre nem volt gondom;
ablakom néptelen, puszta térre nézett a magasból,
és a végtelen, sötét égre,
mert addig a magasságig
még az azóta embernyivé nőtt fák sem érnek fel.

Ma már nem is tudom követni
a Hold fázisváltozásait.