III. A második kör

Jól tudom, hogy vannak még alattam:
a gyötrelemben nincs alsó határ.
A reményt már réges-rég feladtam,
nincs velem, aki megváltásra vár.

Itt a percek végtelennek tűnnek,
s miért kerültem ide, jól tudom;
büntetéseként, egy súlyos bűnnek,
tán tudtam azt is, hogy elbukom.

Túlhaladt a megváltás már rajtam,
többet ebben nem lehet változás;
feneketlen gödörbe zuhantam,
olyanba, amelyet a párod ás.
Magamat meg folyton csak megcsaltam;
én hiszem, hogy ebben voltam hibás.

Az életről, az időről

Elmúlik a percekké feldarabolt élet,
és minden perc, ami nem az ölelésé, immár a semmivé lett.
Csak húzzák egymást mind, szakadatlan, végtelenül a percek,
és mi mégis hagyjuk bután. Irgalmazz nékünk, Herceg!

Elmúlik a percekké feldarabolt élet,
hiába volt a jó és szép, a pillanatot éled.
Az idő elrág, mint a szú, amely a fában perceg
mindent, és itt marad a bú. Irgalmazz nékünk, Herceg!

Elmúlik a percekké feldarabolt élet.
Szellemem a semmibe foszlik, én csak ettől félek.
Gyermekinkben élnek tovább az ősök, akik mertek:
végtelenné nőtt öleléssel irgalmazz nékünk, Herceg!

II. Tornácon

Itt vagyunk. Nem szája ez a Pokolnak?
Ez itt maga a hetedik bugyor!
Mintha már nőne bennem egy tumor.
S az éji lények mind engem okolnak.

Menekülni innen már nem érdemes.
A kín maradt az egyetlen remény
tudni: létezel. Tudható, kemény
a fájdalom. Ha szoktad, nem oly heves.

Hát itt vagyunk. Ez a legbelső kör itt,
vagy a belépő, tornác lenne csak?
A rettenet azonnal mellbe csap;
még fokozhatod magad e pőre kínt?

Cinke-lét

Zápor hullott bokorra, fűre:
fehérezüst, arany virág.
Cinke vár egy társra, hűre.
Csak egy-két év a világ.

Zeng az élet kint a parkban:
madár dalol, zöld a lomb.
Én is szeretni akartam.
Létem lett az ára? Mondd!

Szirmok egy híd alatt

Rózsaszirmok hullottak a vízbe,
s pörögve úsztak át egy híd alatt.
Forogva keringtek, szálltak szinte.
A szerelemből csak ennyi maradt.
Sodorta már, elragadta árja,
vitte őket az elfolyó idő.
A hídon férfi nézte volt párja
arcát a vízben: a szeretett nő
képét a szirmok egy pillanatra
kirajzolták a száguldó folyón,
majd a szirmokat az ár elkapta,
s a tajtékos idő folyt rohanón.

Szétesni darabokra

Istenem! Ez a tragédia:
széthullani darabokra,
ha senki nem mondja soha: szia!
A semminek nincs bokra.

Istenem! Az a tragédia,
és nem segít rajta virág,
vers, csokoládé, vagy a pia,
hogy szürkül a világ.

Istenem! Ne vedd zokon,
hogy a lényeget terelem,
de miért nem jár alanyi jogon
a boldog szerelem?

Túl minden határon

Már megöregedtem, és csakis azt bánom,
hogy sohsem szerettem túl minden határon.
Mindegy, ha nem kellesz, hogyha ki is nevet,
akkor is ismételd az egyetlen nevet!
Mindegy, ha mást szeret, hogyha téged utál,
sokkal jobb az annál, mintha elébed áll
egyszer csak a vége: "ennyi volt, nincs tovább,
szerettél-e? Miért nem? Egy ilyen ostobát!"
Én megöregedtem, és még arra vágyom,
hogy egyszer szeressek túl minden határon.