Hiány / 2

Vergődés.
Gyötrelem az őrület mezsgyéjén,
de lángoló lobogás ugyanakkor,
hiszen nincs semmi más,
csak egyfajta tűz,
amely űz, kerget mindig máshová,
mintha eleget nem marcangolhatna
bármely lakás szobájában.
Éhezés; nincsen falás kenyér,
korty víz,
hiába ereget az ember csapból, üvegből italt
eloltani a tüzet,
nem csitít izzást és szomjat semmi,
bármi tart életben,
elméd már nem is vetít vásznára,
csak kínt; a szenvedést,
amelyet nem old fel,
csak ölelés.

Az idő vége felé

Az aszfalton megkopott csíkok.
Már nedvesen csillog a járda.
Az ember csontjában érzi a nyirkot,
elég is lesz a séta mára.

Hűvös az idő márciushoz képest,
bár telünk nem volt nagyon hideg.
Nem lesz nyugodt évünk, úgy fest,
a hírektől az ember tiszta ideg.

Összeszorul, vonaglik a gyomor,
a szívet gyakran a görcs markolássza,
bár messze van még tőled a nyomor,
néha fölmegy az ember láza.

Mennyi munka még elvégezetlen!
Mennyi soha el nem hált szerelem!
Mennyi hiány leskel éhesen szívemben,
ezeket mind hiába temetem!

Az aszfalton kopott zebracsíkok,
az eső,mint őszi, halkan csepereg.
Lassan majd megszűnnek a kínok,
amire a homok mind lepereg?

Mint száraz folyómeder

Még ma is téged siratlak szüntelen,
mint folyó nélküli meder a vizet,
noha a dátumokat már keverem:
a múló idő felejtéssel fizet.

Talán nem is volt valódi szerelem,
van, aki tíz évben talál tíz ilyet;
én folyton azt az egyetlent temetem.
Hogy lesz még, már elvesztettem a hitet.

Mit tudhatom, hogyan éltél meg engem?
Talán a földrengés voltam számodra,
vagy nyári játék, egy röpke szerelem,
lehettem végül kígyó, maró kobra,
milyen távra is terveztél te velem?
Az én vízemnek ma sem ült el fodra.

Tudod, hogy szerettem

Megköszönöm jóságodat, hogy szerettél engem,
amikor e nagyvilágban nem volt hová mennem.
Megértem, hogy minden jónak szakad egyszer vége.
Nyugodtan állok, hogyha van, az Isten elébe.

Azt is értem, hogy mi végre is hagytál el engem,
bár azt hiszem, nem volt semmi bűn, amit én tettem.
Nem mondom, hogy te voltál az egy igaz szerelmem,
de tudom, hogy szerettél, és tudod, hogy szerettem.

Mint a lepke

Mint a lepke, táncot járva,
úgy keringek tűz körül:
hogyha szíved mindig árva,
nincsen, aminek örül.

Hogyha mégis öröm éri,
arra jut, hogy vége lesz,
lám, a sorsot mégse kéri,
könyörülne. Így megy ez.

Mégis táncol képzeletben,
mint a lepke tűz körül.
Végül, hogyha belelebben,
fel ne ródd ezt bűnömül.

Lámpafények esőben

Az aszfalton lámpa fények,
a fejemben makacs tények
tükröződnek. Eső esik.
Az élet csendben eltelik.

Nem szeretsz, hát nem szeretnek,
nevezheted ezt keresztnek.
Nem szeretnek, hát nem szeretsz.
Erre feszülsz, ez a kereszt.

Lámpa fények az aszfalton.
Egyre éveim aszalom.
Feketén csillan a sárga.
Lefeküdni hideg sárba.

Semmire kelő

Dobszó. Téli, monoton.
Visszhangzik a csendben.
Mehetnék most konokon,
mintha minden lenne rendben,
de szól folyton a dob.


Nézed a plafont. Fekete.
Az ágy lábait nyaldossa a sötét.
Az embernek elfogy a hite,
nem vesz, és nem veszik át az övét.
Már nem kellesz semmire.


Reggel. Zavart az elme.
Elment tőled. Itt hagyott.
Elment életed szerelme.
Azóta a világ fagyott.
Nézel új semmire kelve.