Már megint baj van

Ennek a bejegyzésnek semmi köze nincs semmiféle közélethez, nagy nemzeti vagy nemzetközi, esetleg emberi problémához, hacsak nem átvitt értelemben. Nem is igazán tudom, mit és mennyit fogok (merjek) leírni azokból a magánéleti és hasonló gondokból, amik az utóbbi időben gyötörnek, de valamit valahol le kell írnom, el kell mondanom belőlük. Azt is át kell még gondolnom, kinek, milyen körben teszem lehetővé elolvasását, hiszen... hiszen csak azzal nem lehet visszaélni, ami nem is létezik.
Nekem több gyermekem van, mint a magyar családok túlnyomó többségének; közülük immár többen befejezték a tanulmányaikat, vannak akik - különböző szinteken - még tanulnak. Egyiküknek van valami - "tanult mesterségétől" teljesen eltérő - munkája is, van, amelyiknem munkája már fél éve nincs, sem tanult "mesterségében" sem másutt. Kettejük, - egyikük már nem tanul tovább, a másik, a legkisebb igen,  - azt hiszem, sohasem lesz képes önálló életre. Mint többen tudjátok, legkisebb fiam (már magasabb, mint én vagyok) értelmi fogyatékos, autista.  Jelenleg ketten rendelkezünk jövedelemmel a "családban", én és idősebb lányom, aki lassan másfél éve elköltözött itthonról, és önálló életet él (ezért az idéző jel); így a család az én fizetésemből, autista fiam utáni ápolási díjból, valamint legidősebb fiam szociális támogatásából próbálja fenntartani magát, ami akkor is keserves dolog, amikor éppen semmilyen egyéb gond nincs.
Sokszor - legalábbis többször - írtam már, hogy semmi jogom panaszra, hiszen számítógép előtt ülök most is, és interneten blogot írok, hányan vannak ebben az országban, akiknek erre sem telik. Nekem sem telne, ha munkahelyem nem állná.
Tavaly tavasszal egy gázkonvektor ment tönkre, idén tavaszra az jutott, hogy elkezdett nedvesedni a fal a konyha és a WC között: valamelyik eresztéknél a szivárog a víz. Ez egypár napja kezdődött, a múlt hét vége felé, és egyre rosszabb a helyzet. Ma kénytelen voltam elzárni a konyhai traktusban a vizet, a nagyobb bajt megelőzendő. Persze, ilyenkor vízvezetékszerelőt hív az olyan kétbalkezes pancser, aki maga nem tud ilyesmit megoldani. Így is tettünk, holnap reggel jön ugyanaz a régi ismerősünk, aki legutóbbi alkalommal - úgy rémlik, itt is írtam róla - az egyik szoba gázkonvektorát javította meg. Mindennek a tetejébe tegnap szétesett a két vízmérő óra egyike. Anélkül, hogy bárki is bántotta volna, az óra...

Na közben meg az újabb... Nem is tudom. Ahogyan az előbb félbe hagytam a mondatot - előbb! vagy egy órája! - feleségem jött ide azzal, hogy hol hirdethetem meg a lakásunkat eladásra az interneten. Merthogy - és ez már nem vicc - ismét eljutottunk arra a szintre, hogy egy fokkal lejjebb kell adnunk az igényeinket. Hiába. Az öt gyerek közül egy már elköltözött, a másik - állítólag - fél-egy éven belül férjhez megy (Erre ugyan nem mernék túl nagy összeget rátenni, de legyen úgy!) - ez egészen friss hír: mostanában vették a mintát az ujjáról a jegygyűrűhöz - tehát elegendő lesz a jelenleginél kisebb lakás. EZT már egyszer el kellett játszanunk vagy tíz éve, a köbüki kormányzásának vége felé, amikor addigi munkahelyemet is ott kellett hagynom egy jobb fizetésű állás kedvéért, ahonnan aztán másfél év után elküldtek....
Na, AKKOR is kisebbre - a mostanira cseréltünk. Eszméletlen!

... szóval a vízóra kettéesett. Valami kis műanyag szar eltört, ami a két részét összefogta. Na most! Ezek után megyek börtönbe, hogy csalok a vízórával? Két éve, hogy a régit cseréltettük és állítólag 6 évenként kell cseréltetni. Hogy is van ez? Most megint fizethetek. Ez egy dolog, de így hónap közepe táján már lemerült a folyószámlám, és hatalmas - a jövedelmemhez mérten - tartozásom van, amit kénytelen voltam fölvenni, hogy a közüzemi számlákat ki tudjam fizetni.
És ez így megy nem tíz éve, de immár majd 20 éve, a gengszterváltás óta, amikor kitananyagcsökkentették az addigi munkahelyemet alólam, és szerencsém volt, hogy éppen akkortájt tudtam a vidéki nagyközségből - akkortájt már kisvárossá avanzsált - elköltözni, mert már új szakmám is volt. A régivel úgyse mentem volna semmire e szép új világunkban.
Megint eltértem a lényegtől, és most már nagyon csapongok. Nem is tudom, mi a lényeg. A lényeg, hogy akármennyire igyekszem, képtelen vagyok arra, hogy nem túl magas igényszinten elviselhető körülményeket teremtsek magam és családom számára, két diplomával, és majd' harminc év folyamatos munkaviszonnyal a hátam mögött. És ha még mindehhez azokat a bajaimat is hozzáadom, amiket nem is kellene említeni sem - hiszen "keep smiling" - akkor azt nem értem, mi a fészkes fenének is csinálom én ezt az egészet, miért nem hagyom a francba az egész szemét országot, és indulok el jakot vagy nepáli kecskét tenyészteni valahova belső Ázsiába. Mire odaérnék gyalog, vagy beledöglenék, és az rendjén való is lenne, vagy áttérnék egy normálisabb életre, ami még rendjén valóbb lenne.
Nem is tudom, mi tart vissza. A két fogyatékos gyerekem? Azokat úgysem tudom életük végéig eltartani, hiszen én előbb meghalok, utánam pedig senki nem lesz, aki segíteni tudná - egyáltalán akarná - őket.
Valahol nagyon régen elromlott ez az egész. Az ország is, de konkrétan az én életem is. Nem hiszem, hogy a "gonosz komenisták" rontották el egyedül, nem hiszem, hogy a nemzetközi karvalytőke rontotta el, sokkal inkább hiszem, hogy kicsinyes, haszonleső politikusaink vezetésével mindannyian löktünk egyet rajta, és most elő lehet venni a jól bevált sémákat az orbán messiásról, a zsidó/cigány kecskebakról, akit a pusztába kergetnek, hogy magával vigye bűneinket. "Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép."
Na tessék! Már megint politizálok, pedig most tényleg csak keseregni akartam. Tulajdonképpen persze mindegy, mit írok, hiszen három négy emberen kívül úgyse nézi meg senki, de az embernek, ha bánata van, "menjen ki a zöld erdőbe, s írja föl egy falevélre", vagy ásson egy jó nagy gödröt, kiabálja bele és temesse be.
És ez itt a baj. Nagyon böki a csőrömet még egy dolog, de éppen arról nem írhatok, hiszen ami leírásra kerül, a neten örökre megmarad, mert "számon tartják, mit telefonoztam, könyvekbe írják, miről álmodoztam, s azt is, ki érti meg". Erről nem szabad elfeledkezni még álnéven sem, mert hiába az álnév, ha egy-ketten ismerik a mögötte lévőt, ha egy-két momentumból vissza lehet keresni az illetőt, és tizenöt év múltán is elő lehet szedni ellene, mint bizonyítékot, amit írt és mondott.
És a profilozók - senki ne higgye, hogy ez beteges paranoia! - éppen az ilyen blogokból állítják össze delikvenseik jellemrajzát a megrendelők számára - legyen az egy esedékes új munkahely személyzetise - pardon! Human relationship managere! - vagy egy titkosszolgálat ügynöke.

Fáradt vagyok, és a leglényegesebb gondomat nem is írtam. De nem is fogom - legalábbis nem ezen a fórumon, ahol eléggé stabilan jól behatárolható vagyok.
Nagyon el vagyok keseredve, pedig még csak tíz óra van, és lesz még sokkal rosszabb is, kívül is, belül is.