Üres a garázs

Lekvárba fúlt a mézédes idő:
egy darázs zümmög a sűrű csöndben.
Elhalkul. A szívem beledöbben:
hirtelen kevés lett a levegő.

Az izzón megperzselt pilleszárnyak.
Egymást csábították talán bele.
Az forró tüzeknek volt éjjele -
Cementbe dermedt, szobornyi vágyak.

Pállott csendben ázik most az este.
A garázs, mint az a szénapajta;
napsugár csak kívül csillan rajta.

A jövőt itt senki sem kereste.
Szénaillatban hevert a teste.
Tudtam róla: ő nem olyan fajta.

Megperzselve

Repülhet még majd utána?
Fénybe ragadt, nem szabadul.
Csak rángatja magát vadul.
Fáj izzó-perzselte szárnya.

Társa az aknában fekszik:
lekvár csöppent a hátára.
Szabadságának az ára
megfizethetetlen estig.

A kenyérre nem jutott más.
A lepke sosem hősködő,
de a cukor az megoldás,
amikor az idősödő
pillangóban az éhség ás.

Lekvárba fúlt a mézédes idő.

Hiába

Hiába adtam két apró kezedbe a fényes Napnak korongját,
hiába hoztam éjjeledbe milliárdnyi apró csillagszikrát,
hiába szúrt szívedbe a tóparton susogó sásnak halk zaja,
hiába súgtam ott halkan füledbe: maradj! még ne menjünk haza!
Hiába ringott csónakunk az éjszakai égbolt sötét vízén,
hiába mondtam, holnap ott hagyunk mindent magunk mögött, te meg én,
hiába szállt az égre pacsirta, felhők között hiába dalolt,
hiába gondoltuk még másnap, hogy szép volt és talán mese sem volt.
Hiába mondtad ott nekem, hogy elfeledni ezt soha sem szabad,
hiába válaszoltam én, elmém megőrzi alakod és szavad,
hiába jött a nappalra éjjel, és a sötét éjszakára fény,
hiába volt. Ma más úton mész el, más otthonból indulsz el, mint én.

Átok

Izzó vasrúd süssön
hegeket nyelvedre,
aszalódjon füstön
a tüdőd örökre!

Szemed jégszegekkel
legyen általverve,
forgód minden reggel
legyen szétszerelve!

Törjön bennük csontod,
ha új párod várod,
amikor két karod
ölelésre tárod!

Gondtalan dalodra
riadjon meg kánya,
űzze el hangodnak
vad rikácsolása!

Csak halkan üvölts, és
varrd össze a szádat!
Ha szoros az öltés,
majd marad a bánat.

Temesd el magadat
végül mély verembe,
többé e Nap alatt
ne ess szerelembe!

Pillangó cementben

Odakötötte a cementiszap,
épp rácseppent, a szárnyára.

Földhöz szegezte, párjára
hiába várt, mint a minap,
amikor megmentette őt:
libbenve hívogatta el,
a tűztől, amely énekel,
de elszívja a levegőt;
ha belerepülsz, megperzsel.

Akkor csak hímpora bánta,
de mit kezdjen a teherrel
most: kalodában van szárnya,
segíthetne ezen verssel?
Repülhet még majd utána?

Nincs jóvátétel

Kitömni való pillanat.
Olajszag sincs, üres a garázs.
Hogyan is lássam magamat?
a szívben kihűlt a parázs.

A téglafal csendben mállik,
csak a pállott semmi szállong.
Felemlegetheted váltig,
de ott már csak akna tátong.

Minek emlék, ha nincs varázs?
Idézni döglött árnyakat?
Az egész lét csak öncsalás.
Nem várhatod, hogy visszaad
bármennyit egy szívdobbanás, 
ha már elszállt a pillanat.

Egyszer elégni

Virtuális világban végzem,
mert életem egy nagy semmi.
Itt folyton szenvedek, és vérzem,
és nem tudom, mit kell tenni,
hogy értelmet kaphasson létem,
ne kísértsen mindig a halál,
amely a nihilben, úgy vélem,
előbb-utóbb csak utat talál.

Valódi életet kell élni,
ezt jól tudom már nagyon régen,
szeretni, merni és remélni,
ez ellen nem lehet más érvem,
mint, hogy egy életben elégni
csakis egyszer lehet egészen.