Elmaradt randevú

Szeretőmhöz mentem volna
a májusi levegőn.
Nincsen nála nagyobb csoda,
ha hever a heverőn.

Keze, lába apró ékszer,
és az arca: ó, be szép!
Megcsodáltam egyszer-kétszer...
de elhagyott, tavaly még.

A kariatida

Pereccé görnyed a súly alatt,
de tartja a követ.

Életen át helyén marad,
más szárnyakat növeszt,
és messzire száll a végtelenbe,
ahol nincsen határ.
Elmenekülne ő is messze,
de a házra a semmi vár.

Csak nézd meg jól a kariatidát,
és lásd meg az ifjú nőt,
aki gürcölt, izzadt egy életen át,
és nehezen kap levegőt,
és boldogtalan a kudarc alatt,
mert összenyomja a kő.
De számára ez az öröm maradt.
És ez felemelő.

Titkos nyomorult

Nyomorult vagyok, titkolnám nyomorom,
így a hegycsúcsoknak kikiabálom.
Nem hagy megnyugodni a nagy álom,
hogy új virág nőhet még a romokon.

Semmit sem tehet ez álomért senki,
hiszen létrejötte maga a csoda.
Míg nem érkezik, létünk csak kaloda;
ha elmarad, csodátlanul kell menni.

Én tudom: vízcseppben az egész világ,
ha az a kedves köldökében rezeg,
és mindegy, voltak-e, lesznek-e hibák,
amelyeket újra elkövethetek,
a hiány így is, meg úgy is csak kirág
majd a létből. És rám dőlnek a hegyek.

Jégbe fagyott tűz

Még tűz áramlik végig vérkörömben,
hogyha felidézem karcsú alakod.
Múlt idők hordaléka a patakot
tereli már, de osztoztunk örömben.

Sosem értettem, hogy miféle végzet
sodort utadba, mint gyanútlan vadat
vadász puskája elé. Nincs rá adat,
hogyan is működik ez az igézet.

Mint farkas, ha átlábalt a patakon,
rázza le annak vízét bundájáról,
szabadulnék az emléktől, a láztól,
amely fogva tart: bűvös a hatalom,
jégbe fagyaszt, továbblépni így gátol.
De tüzem veszteni sem akarhatom.

Szépek a tercinák, a rímek, a ritmus

Én szépnek érzek minden tercinát,
ha ékes magyar nyelven szól nekem.
Ölelkező rímet, kereszt-csodát,
ha olvasok, az mindig ünnepem.

Jambus lüktet benn a verssorokban,
vagy netalán hangsúlyosan dalol?
Ha rímeit már sorra elsoroltam,
a tartalom is megfog valahol.

Ha kvartinákból áll a vers-csoda,
formájában nem lehet semmi jaj;
vagy pentameterekben ír oda
egy pár sort a költő, sem elmebaj.

Lehet az elégia, vagy óda,
ha zümmög a rím, és mint lepkeraj
csaponghat a szó, akármicsoda
a vers, ha jó a ritmus, egy hepaj.

Valaki más

Fejembe szállt a bor megint
- egy este nagynénikémmel.
No nem annyira. Csak rálegyint
az ember: francba a kémmel,
aki a facebook bejegyzést nézi!
Már harminc éve is volt,
hogy a vezérlés abszolut kézi
lévén utánunk szimatolt
az egész államapparátus.
Semmi nem változott,
a történelemben nincsen hiátus.

Nekem leáldozott
a napom immár, mert sárgán ragyog,
nem narancsosan.
És nem suttogva hebeg és gagyog
a szám, hanem hangosan
vádol: miért jött vissza újra
ugyanaz az idő,
amikor itt volt a diktatúra,
és miért nyomott a levegő?

Nem vörös az eszme máma,
narancsban úszik a lét.
Hiába szól polgárról a fáma,
nem hiszi el a mesét
senki, aki hallja, látja,
mi folyik újra itt.
Azt hiszem, nincsen más hátra:
uralkodóvá lett a hit
abban, hogy csak egy az erő,
a célja az összefosás.

A narancs a szín, az a nyerő,
a többi csak ráadás,
hogy láthassa a böszme nyugat,
itt "mi" vagyunk az urak,
és ha izgága vagy, majd téged is lenyugtat
egy falban megtalált furat,
amelyben újra száloptika
figyeli, kivel kavarsz,
és ha valami nagy fifika
van benned, ezen akkor is elhasalsz.

Fejembe szállt kicsit a bor,
de nem vagyok paranoiás,
csak olyan országban élek, ahol
nem vagy önmagad:
már megint légy mindig valaki más!

Amatőr-költő találkozó margójára

Poet találkozón voltam.
Rájöttem: mindegy, mit írok,
írok-e, vagy magamban sírok,
amíg kiterítenek holtan.

Mint ahogy' nem hallik égig
a kutyák ugatása sem,
én is csak csendben teszem
dolgomat a biztos végig.

Mert dolgom az van nekem is:
írhatnak bár mások jobban,
de a szívük másként dobban,
mint az enyém, mégsem hamis
többnyire egyikünké sem.

Vagy főzzem inkább csendben levesem?