Áradás

Énelőlem menekül az élet.
Nincsen benne semmi szép, se jó.
Süllyed a föld, és én attól félek,
rég elment az utolsó hajó.

Emelkedik alattam a vízszint.
Lábam nyaldossa, térdem inog.
Följebb jön. Egy hang fejemben így int:
szádba folyik! Kényszerből iszok.

Nincs bárka. A vízbe hajítottak.
Nem leszek más, sodródó tetem,
akárcsak más, itt lebegő holtak,
de addig a dolgomat teszem.

Két disztichon

Boldog a hátralevő pár órám fönn a kereszten,
mert ölelésben már kozmoszi lett az idő.
Gondolnád: ölelésed nem volt más, epizód csak,
s én mégsem feledem végig, az életemen.

Időtágulás

Boldog a hátra levő pár órám fönn a kereszten,
mert ölelésben már kozmoszi lett az idő.
Gondolnád: ölelésed nem volt más, epizód csak,
s én mégsem feledem végig, az életemen.

Ha vers nem íródna többé

Mi lenne, ha vers nem íródna többé?
Kicsorbulna minden, ami még ép volt,
csontöklét rázná ránk mind, aki rég holt,
minden emberség eloszlana köddé.

Mi lenne, ha én nem írnék már többet?
Nem zavarna senkit, eddig sem zavart,
ha elállt a szél, és nem fújta az avart;
amíg szét nem rothad, halomban töpped.

Szivárvány

Fűben fekve bárányfelhőt néztem,
ölelő kart, vitorlás hajót.
Alakjuk megváltozott a szélben,
már nem láttam szépet és a jót.

Szerte foszlott az a kar is régen,
szürke lett a kéken fénylő ég.
Eső esett, de a napsütésben
felragyogott a szivárvány még.

Így foszlik el az időben minden:
boldogság és igaz szerelem,
porrá válik, amiben csak hittem,
múltam, jövőm, életed velem.
De ha múlt is minden, ami szép,
felragyoghat egy szivárvány még.

Trónoló vaddisznók

Folyton csak itt bánkódom magam,
mikor népem vesztébe rohan.
Csak a magam baja foglal el,
s a kérdésre senki nem felel:

Merre menjünk? Nem volt még elég,
hogy a magyart szétszórja a lég,
hogy századok elrepültek már,
az önzésnek ma sincsen határ?

Nem elég a tömény butaság?
Nem voltak már nagy, vesztes csaták?
Nem volt sok levert rebellió,
árokba söpörve, ami jó?

Hazug csalók még jönnek megint,
de az ember rájuk is legyint:
bármilyen véres lesz egy agyar,
túlél minden vadkant a magyar.

Vértmagányban

Viseld magányod, mint a vértet!
Hiába nőtt három fiad,
tudhatod, egyikük sem érted
lett már felnőtt és szabad.

Hordd csak vérted, eddzd keményre!
Legyen fényben csillogó,
ha benne nincs is ok reményre:
jéghideg, ha hull a hó.

Viseld magányod, mint a vértet!
Nyíl sem hatolhat rajta át.
Bent tartja, ha nem is kérted,
dobogó szíved dallamát.