Nincs szerelem

Nincs szerelem,
csak a hiányát érzem,
ami maga a halál.
Nem szeretem,
hogy szinte vérzem,
amikor a helyén az ember
csak semmit talál.

Nincs szerelem.
Talán nem is volt soha,
csak elképzeltem létét.
Nem tehetem,
nem vagyok oly ostoba,
hogy kíntól ne görnyedjek kétrét.

Célkeresztben

Célkeresztben vagyok, mint vadállat,
amely már csak kilövésre várhat.
Nyomon követnek figyelő szemek,
bármit teszek, akárhová megyek.

Piros folttal jelölik meg fejem,
el ne felejtsem, hogy hol a helyem.
Bár gondolhatom, hogy szabad vagyok,
szív-tájékomon is lézer ragyog.

Meg is néznek minden villamoson.
Ellépnek tőlem, ha nem is nagyon.
Le is ülök rajta. A fény hatott.
Azt suttogják: ez az ember halott.

Negatív

Szivárvány után rohannék folyton,
hogy átmehessek végre alatta,
de csak vagyok, mint farok a bojton,
mint a hajók nélküli regatta,
mint hús nélkül föltálalt körítés
nem vegetáriánus étrendben,
tüskés drót nélkül NATO kerítés
húsz centis kilátó, de szétverten,
mint egy felszedett vasúti vágány,
hogy rajta hagyták a vágányzárat,
mint kopaszra nyírt húsvéti bárány,
amely színes tojásra nem várhat,
hiszen szalagot sem köt rá senki.
Nehéz dolog negatívnak lenni.

Maradjon tiszta

"Bogár lépjen " az íriszedre,
de ne nyisd sikolyra szádat,
hogy nem voltál jól szeretve,
csak háljon benned a bánat!

Sötét barlangban térdepelve
kövek horzsolják vállad,
a barlang patakjának nedve
áztassa ronggyá lábad.

Vaslétrákon fel-, s alá menve
várd, amíg megárad
a fekete folyó, s két barna medve
legyen éjjeli ágyad.

Sötétbe feszülj meredve,
mint akinek árthat
bármi démon, ha úgy hozza kedve,
mert a szerelem nem a várad.

Átkozd magadat sziszegve,
korbáccsal üsd a hátad,
mert te vagy a megalkuvó beste,
aki önnönmagára támad.

Ez nem póz, s bár értelmedre
saját értelmed támad,
nyugodj meg: el leszel felejtve.

Csak a Föld legyen tiszta utánad.

Fél tucatnyian magam

Szinte fél tucatnyian vagyok magam.
A fejben többre válik szét az elme,
integritásom régen messze van,
hogy elhagyott életem szerelme.

Egy darabom fordul a múlt felé,
egy másik az ismeretlent kémli.
Egy része merészen áll jövő elé,
és ismét másik konokul a régi.

Angol verset olvas folyton egy,
a másik magyar rímes sorokat alkot.
De a fél tucatnyi mind csak egyre megy.
Sehogy sem találnak közös hangot.

Vagyok, mint Sally a lektűr regényben:
Naponta újra ketté hasadok.
Nem kapaszkodom már jövőben, reményben.
Habár fél tucatnyian, de magamban vagyok.

Mindent nem átkoz

Mindent nem átkoz.
Fölépült belőle, mondhatod talán,
de nem tért magához,
hisz' ott feküdt a létnek asztalán.

Kések szabdalták,
A hegek ma már láthatatlanok.
Boldogok a balgák:
Elhiszik, hogy "csak bízzatok!"

Képzetek

Egy arc a lámpafényben.
Egy széteső kolostor.
Elhagyott az isten.
Kezében nincsen ostor.
Csontjaimon csak a csönd citerázik.

Semmi a jövő

Milyen gyorsan az út végére érünk!
Még csak elindulásra várunk talán
egy helyet keresve, ahol majd elférünk,
és már csak egy folt vagyunk az emlékek falán.

Milyen gyorsan túljutunk rajta:
Gyermekkor, ifjúság, szerelem, család!
Vagyunk bármilyen pontos, figyelmes fajta,
már elrohant az idő. Megcsalt, csalárd.

Milyen hamar egyedül maradunk!
Mint elefánt, hegybe halni menő,
mi is folyton a magányba haladunk.
Múltunk kevés, és semmi a jövő.

A kőfalon túl

A kőfalon túl ezer rózsa nyílik.
Vörös a tüskéje, fekete virágja.
Vérrel locsolgatják, mondják, úgy hírlik,
de senki nem mondja azt, hogy ő már látta.

Magas a kőfal, madár röpül át csak
fölötte, meg maga, a szárnyas gondolat.
Tündér kert vár a fala mögött, vagy
megtalálod ott véres halálodat?

Postumus Henry: Henry és az embertelenség

Hogy mások embertelenek,
nem jogosít embertelenségre.
Ha rám támadnak az elemek,
köpködhetek vádlón az égre,
de embertelen én nem lehetek.
Ezt meg kellene érteni végre.

Henry, gondolatmeneted remek,
szól mr Csont, de azt vedd észre,
ezekkel az elvekkel megélni nem lehet.
Sohasem várhatsz semmi segítségre,
ha potenciális szövetségesedet hergeled.
Ez állításra úgy tekints, mint tényre!
Ha visszavonulsz, átadod a terepet.

Nem érdekel. Én ember vagyok, és nem állat.
Szarok a szociáldarwinizmusra egészben,
Istened írásában akármi is állhat,
nem hagyom, hogy emberségem elenyésszen.
Hülye lehetek, de mondhatom, nekem
a magam tisztessége megvan, és megmarad.
Körém hiába is építenek
vastag és magas, elnémító falakat.

Postumus Henry: Én vagyok te, és te meg én

Vén, hülye Henry a tükörbe néz:
Úristen, de dagadt vagyok!
A hasam elfolyik, akár a méz,
a képem meg zsírtól ragyog.
Nem is értem, hogy' lehet ez,
hisz' nem is eszem sokat.
Életmódom fog, nem ereszt,
mint fogva tart másokat?

Többet kéne mozogni, tudom,
de a sport olyan megterhelő!
Örülök, ha végigmegyek egy úton,
és marad még levegő.
Úszni kellene járni talán.
De reggel nincs rá idő,
így is fölkelek igen korán,
a délután meg nem nyerő.

Vagy bringával járni dolgozni megint,
tekerni órákon át.
Szerintem, és mr Csont szerint
a mostani lét a halál.
- Okos vagy, Henry, de hülye nagyon -
mr Csont most közbe szól.
- Tudod, és nem teszed? Miért hagyom? -
és Henry így válaszol.

Azért, mr. Csont, mert te én vagyok.
E két személy bizony, csak egy.
Kétséget efelől már nem hagyok,
bár azt hiszem, hogy egyre megy,
de hiába társalgunk egymással itt,
hülye lehetek, de nem skizofrén,
bár sok szitu egymással vitába vitt.
Mégis: én vagyok te, és te meg én.

Kinyújtott kezemben...

Kinyújtott kezemben fogom a szívet.
Forró, és még lüktetve dobog.
Forgatom. A koronária leír egy ívet.
A főaortából vörös vér csorog.

Lenézek mellkasomra. Lyuk tátong rajta,
a bordák terpesszel szétfeszíttettek.
Azt nem látom, a terpesz milyen fajta.
Voltak, akik a szívet kivenni segítettek.

Ideadták kezembe: Nézd! Tied!
Hogy' reszket, és még mindig dobog!
Jól nézd meg, többé nem látsz már ilyet,
amíg világít a Nap, és a Föld forog!

Olyan fura volt:

dolgozni indultam reggel,
és nem ért a lépcsőig a lábam.
Emlékek jöttek sereggel,
puha gomolyfelhőkön jártam.

Kacagott reám az ég is,
Nap sütött folyton szemembe,
az eső csorgott, és mégis.
Miről jutott most eszembe?

Ja, mert megjártam bányát,
poklot és hullatermet.
És máig érzem hiányát,
mert az ember arra termett.

És bár már nem lebegve,
a földön, cipőben járok,
cammogva, lomhán, mint medve,
de lassan elmúlt az átok,

végül megszűnt a vérzés,
feljött az égre a Hold.
Megmaradt bennem az érzés:
olyan lebegőn fura volt.

Kavicsdobáló

Csak várj a parton,
dobáld a vízbe a köveket!
Nézd, ahogyan hangtalanul elmerülnek,
és ügyelj, ha egy is fönt maradna
a víz színén lebegve!
Kacsázni is próbálhatsz,
négyet-ötöt pattinthatsz a víz színén,
mire gondosan kiválasztott,
esetleg megcsiszolt
kavicsod végül elmerül.

Ám, ha egyszer mégis úszva maradna,
az lenne maga a csoda.
Hát csak dobáld a vízbe kavicsaidat,
és várj a csodára!