Hatvannégy múltam

 Hatvannégy elmúltam,
nem lettem, csak senki.
Csak tudnék senkiként
teljes szívvel lenni!

El tán sosem hulltam,
Mindig tudtam menni,
nem sötét a múltam.
Vár reám a semmi.

Imru Al-Quays: A farkas

Hányszor indultam útnak
meggörbült háttal
egy vizes tömlőt vállamra vetve?
Mennyi olyan völgyön keltem át,
amely kopár volt, mint a szamár hasa,
és amelyben csak farkas üvöltött az éhségtől?
Egyszer üvöltését hallván
így válaszoltam:
"Mindketten nehézségek között vagyunk,
testvérek a nélkülözésben.
Bármit is megfognánk,
hamarosan elúszik tőlünk.
Mindig szűk esztendők jáznak azokra,
akik ide-oda vetődnek, mint mi.

Klasszikus arabról angolra Kareem James Abu-Zeid fordította. Angolról saját fordítás

Imru Al-Quays a legjelentősebb iszlám előtti arab költő, az Arábiai félszigeten született a VI. században.
Kareem James Abu-Zeid az egész arab világban ismert műfordító.
Fordítása a Poetry magazin májusi számában jelent meg 2021-ben.

Nincs bizodalmam

Fejemmel felhőkbe vágyom,
visszahúz a létem.
Éjjel, hogyha fekszem ágyon,
félek a sötétben.

Vergődöm, mint hal a horgon.
Tüdőm átszakítva,
szívemet papíron hordom,
kamra, pitvar nyitva:

versekbe szakad e félszem.
Vagy mindez póz lenne?
Bár gyakran hiszem, hogy érzem,
nem bízhatom benne.

Majd megítél

 Viselem magányomat
- porban kúszó féreg -
mögöttem itt a lenyomat.
Utamról le nem térek,
bár fordul jobbra, balra is,
hisz' nincsen merre menni,
szívem, hiszem, nem hamis.
Majd megítél a semmi.

Almafa

Ködben áll az almafa,
mintha már meghalna ma.
Virágzása már a múlt,
a gyümölcs is mind lehullt,

Ha jönnek fagyos szelek,
dideregve szendereg,
s ha a fagy hosszan marad,
kemény törzse meghasad.

Mire madár csicsereg,
az élete lepereg,
mire zöldül a világ,
nem lesz rajta új virág.

Vén akác

Magányomat viselem bátortalan,
akár öreg akác a homokon.
Levelemnek, ágamnak már híja van,
és csak a vadrózsa a rokonom.

Nem rágja kecske kérgem, leveleim,
madár nem fészkel ágaim között,
Vándor nem alattam méláz tervein,
hiszen lényem tüskébe öltözött.

De tavasszal, május végének táján,
ha évente egyszer nyílik virág,
és méhraj kering, zizeg zümmög kábán,
körbeleng a mézédes illatár,
állok szinte szédülten ismét ifjan.
Mintha ott lennék végre álmaimban.

Hibás áramkörök

Hogy halódni kezdett a gépe,
mintha a lelkét szedték volna szét.
Nem tudta már többé, hogy ép-e,
szinte elveszítette az eszét.

Hozzánőtt. Hogy ő-e a géphez,
vagy talán fordítva volt a dolog,
ilyet még magától sem kérdez
meg az ember, én arra gondolok.

Tudta, elszakadni kellene:
nem valóság ez, virtuál világ,
de volt így rua létnek kelleme
ott, ahol minden más csak lelket rág.
És most megint csak egy peremen állt.
Magában, hangtalanul kiabált.

Újra tanulni szállni

Repülni előbb tudott, mint járni,
fekve kiságyban az égre kinyúlt,
ha este az égen szárnyal váltig,
minden csillag örömre gyúlt.

Aztán jöttek-mentek az évek,
a földre lehúzta az élet, a gond.
Régi tudása mind elenyészett,
fal mellett, a sötétben osont.

Nap-mint-nap csak a földön járt már,
több évtized elment nyomtalanul.
Repülni, hitte, bár sosem árt,
de jobb, ha az ember járni tanul.

Aztán jött a keserves időszak,
s nem volt lába semmire jó.
Földbe taposta be durva erőszak,
s újra hitte, repülni de jó.

Szárnya letört, és megritkult a
tolla, ha volt még vállaiban,
de hitte, hogy egyszer újratanulja,
még, hogy szálljon fenn, naivan.

S néha, az ablakon át kitekintve,
vagy éjfél tájt, ha a sötétben ül,
a csigalétnek búcsút intve
álmai szárnyán újra repül.

Az iskola szépe

Júlia volt az iskola szépe.
Na, nála se láttam még szebb lányt.
Ha ránéztél, mintha az égre,
a Napra, a szemed szikrát hányt.

Ott van az arca a tabló képen,
egy bélyeg a könyvben az évfolyamán.
Apró, pixeles, bár még éppen
kivehető szája, szeme talán.

Júlia volt az iskola szépe,
de szépségével se volt nagyra ő.
Milyen lett élete? Megtört? Ép-e?
Mit hozott rá az elmúlt jövő?

Hogyan építsünk szállást medencecsontból

(útmutató patkányok számára)

Keressünk enyhén oszlásnak indult emberi tetemet,
ahol a hasat és combokat
már nagyrészt megette egy vagy több nagyobb állat.
Nem lesz túl nehéz találni.

Ha geiger-müller számlálója hangosan kattog,
jobb, ha távolabb megyünk,
és egy másik tetemmel próbálkozunk.

Ha a combcsontok még a medencéhez,
a medence pedig a gerinchez tapad,
az ízületek mentén a porcot
szétharapva leválasztható lesz.

A medencecsontról rágással távolítsuk el
a még rajta maradt szövetmaradékokat.
Ha tökéletességre törekszünk,
húzzuk bele az egész medencét
pár napra egy vöröshangya bolyba.

A megtisztított medencét
támasszuk ferdén egy falmaradványnak,
hordjunk fölé gallyakat,
és lehullott avarral kevert sárral
fedjük le az egészet.

Ha a ereszték egyik oldalát
nyállal kevert agyaggal,
avarral és gallyakkal felfalazzuk,
kiváló búvóhelyet kapunk, amely
megvéd esőtől, fagytól.

Úgyis elomlik

 Falad folyton férgek fúrják,
most is hallod zsizsegésük.
talán ez nem más, egy új rák,
mégis szíved szabja késük
éles, kemény darabokra,
mintha mind tűzkőből lenne.
Akármi lehetett benne,
már elfelejted napokra.

Megesz a csönd, mint a hideg
fal, a meszelt, fehér, néma.
Bár az ember tiszta ideg,
változtatni mégis béna,
mintha szíve kőből lenne.
Kemény, halott, mint fák télen,
egyedül áll, mint a téren,
csak férgek nyüzsögnek benne.

Falnak háttal, vagy feléje
lehet fordulni az este.
Kinek van hidegebb éje?
Kinek szívét rágja beste
féreg, ami falból támad?
Meszet zabál? Szívet? Mindegy.
Hiába zárod be, mint egy
kaput. Elomlik a várad.

Ajánlás

Herceg, ezt jól megcsináltam,
de te is benne vagy ebben.
Mindmáig a falon álltam.
Maradok, bár pillám rebben.

Milyen esőkre érdemes?

Emlékezni arra,
hogy tizenkettőben mennyire
eláztunk, és vissza kellett
fordulni félúton?

Emlékezni a kétnapos esőre aztán,
hogy a hídon felül folyt át a víz,
másnap láttuk rajta még
a hordalékot?

Emlékezni arra,
hogy legalább egy jó beszélgetésre
számított az ember, és
szégyenpír égett az arcán utána,
hogy utalni merhetett
egyébre?

Emlékezni teraszra száradni tett
hálózsákra, amelyből estére kelve
vizet lehetett facsarni?

Emlékezni máskor bozót fölött
csapkodó villámra,
kérdésre: "nagyon megáztak?"
út menti házból?

Emlékezni szakadó esőre
Mátraalján, csúszós agyagra
láb alatt, és ácsorgásra
zúgó viharban
buszra várva?
Mindez mára már miért is méltó
megemlítésre?

Milyen megázásokra érdemes
emlékezni még ma?
És melyek azok, amelyeket az emlékezet
már kisöpört magából?

2021.05.15.

Emily Gallacher Viall: Hogyan döntsük el, melyik emberi lény kapja az utolsó lélegeztetőgépet

 Először tanulmányozzuk a tüdőket. Lássuk fának a tüdőket,
az ágak a hörgők, a sejtek a levelek, amelyek
széndioxidot forgatnak. Idézzük fel a leckét, amelyben
két tanuló áll váll-váll mellett,
tandemben lélegezve, hogy bemutassa,
a tüdő alakját,
amint a mellüreg falának feszül.

Másodszor vegyük részt orvosi iskolán a hideg,
csípős szélben. Éljünk szálas tésztán,
és semmi máson. Aludjunk a semmin. Törjük össze
kedves emberek szívét, akik jók lehetnének számunkra,
bár semmit nem tettek, csak útban voltak.

Harmadszor alakítsd arcodat a lélegeztető gép
maszkjához, első fizetett munkádként egy kórházban.
Nevess, amikor az Alkalmazottak Nővére azt mondja,
nevess, azt mondja, mosolyogly, azt mondja,
beszélj, miközben köldökzsinórral felkötött maszkot hordasz,
és éppen ellenőrzik, a levegő hány százaléka szivárog,
amíg viccelődsz.

Negyedszer alakíts ki addikciót
a mellkas nyomás adrenalinja iránt. Érezd
a vastag tű hosszát, amelyet egy ember
szivacsos tüdejébe szúrsz, hogy levegővel tölthesd meg,
miközben egy mocskos kórházi ágyon fekszik.

Ötödször válj elismert vezetővé
az Intenzív Osztályon. Ugass parancsokat a rezidenseknek.
Kellemesen pihenj hatalmas házadban, amelynek hitelét
már majdnem kifizetted, de éjjelente
bírkózz a rettegéssel a szegycsontod alatt, hogy
mikor fordul a világ még rosszabbra.

Hatodszor azért gyere dolgozni, hogy találj egy nőt,
aki szétterülő, szürkülő hajjal a padlón haldoklik,
mert nincsen ágya. Mert a kórházi ágyakban
halomban fekszenek a köhögő és lázas betegek.
A fekete címkék halmozódnak az ED-ben.

Hetedszer tedd a lélegeztető maszkot
egy szedvics csomagba amelyet
Goldfish Crackerrel tömtél mreg gyerekeidnek, és
hordozd magaddal ezt a csomagot a köpenyedben,
hogy a lélegeztető maszkot újra használni tudd,
ha egy beteggel vagy orvossal beszélsz. Emlékszel,
hogyan fogyott el a mentőcsónak a Titanicon?

Nyolcadszor rimánkodj a polgármesternek,
hogy küldjön több maszkot.

Kilencedszer Y-csővel szereld át a lélegeztető gépet,
hogy két beteget tudjon lélegeztetni egy helyett,
ezt birkákon már próbálták, de emberen még nem,
legalábbis máig. Duplázd meg a nyomást. Képzelj
vastüdőt. Képzelj rozsdát. Hagyd, hogy képzeleted
olyan alveolusokat fessen, amelyek olyanok,
mint a megrepedő gyümölcsök álmaidban. Az éjjel közepén
egy másik vészjelzőre riadj. Könyörögj a bürokratáknak,
hogy küldjenek több lélegeztető gépet.

Tizedszer figyeld, amint katonák jönnek a kórházadba,
és szállodákba viszik betegeidet. Figyeld, ahogyan
több ember hal meg, mint amennyit valaha is
elképzelni tudtál volna.

Tizenegyedszer légy elég magas pozícióban ahhoz,
hogy egy nővér rád nézzen, és megkérjen, döntsd el,
hogy melyik beteget intubálja,

mert csak egyet választhatsz:

ezt, vagy azt a haldoklót

mert kifogytál a lélegeztető gépekből

és csak egy pillanatod van

hogy olyan döntésre juss, ami úgy szánt majd végig a bolygón,
mint a hajnal a víz fölött.

Amint eldöntötted, melyik embert

tegyék lélegeztetőre,

és eszedbe jut, hogy volt egy hajó, amelyet Entrópiának hívtak,

azon a napon leszel Persephone.


Emily Gallacher Viall kórházi nővér és költő. A fenti verse a Poetry magazin 2021. májusi számában jelent meg, ez az első verse a lapban. Saját fordításom.

A három Moira

Meg kéne szoknom a halál gondolatát,
hiszen már semmit sem várhatok az élettől.
Én azt gondolom, csak a semmi vár odaát,
ott nem kell tartanom a rémektől.

Ha van is lelkem, azon már régen kéreg nőtt,
és nincs is olyan ember, aki odalát,
ahol Letho csévéli ki a lélekből
a sors vékony és gubancos fonalát.

Meg kéne szoknom Athroposnak ollóját,
már akármikor elválaszthat a rémektől.
Lakhesis mércéje már a végére jár,
lassanként kifogy majd a méterből.

Sejteknek zokogása

Még utána zokog minden sejtem.
A jövő így nem elviselhető,
mert sivárságát már nem csak sejtem:
szilárddá lesz benne a levegő.

Zokogásom álarc mögé rejtem.
Fapofát vágok, mint egy nagymenő,
de démonok járnak bent a fejben,
s kedvenc helyemmé vált a temető.

Volt egy perc, egy csillagokkal ékes,
felemelő, szédítő pillanat,
bár elment, és utána csak rémes,
sötétlő szürke, mély magány maradt,
de emléke visszaragyog nekem.
Bevilágítja egész életem.

Nincsen kályhám

Nincsen kályhám. Macskám sincsen.
Nálam a hideg szinte már örök.
Kezem ott van a kilincsen,
és magam vádolom, ha Istennel pörölök.

Sosem ültem sok-sok kincsen,
kevés a fal, amelyet áttörök.
Egy értékem van: a nincsem,
mert már elkerülnek az örömök.

Nem lóbálok kulcson ritmust,
a szótagokat sem számlálgatom,
nem emlegetem másnak Krisztust,
szállnék, de a földbe ragadok.

Évek hordaléka

Vízfolyás, ha lassul, kiválik belőle,
lerakódik bennünk évek hordaléka.
Tovább ballag aztán, visszanézni sem mer,
szennytől szabadulván tisztul vize néha.

Rétegre réteget terít el a síkra,
zátonyt épít, ezer ágra válik széjjel.
Lerakott szennyből hordalék kúp épül,
s a kiszáradt homok messze száll a széllel.

Így rakom le én is réteget rétegre
idők hordalékát, hogyha nyomja lelkem.
Felkapja, hordja szét a szél nappal, éjjel;
váljon termő földdé százezernyi telken!

Urbánus délután,

és némileg talán
képzetes.
Hiszen a sík fölött csak most kelt föl a Nap.
A szívben hófalak,
bár kint a barkaág kibomlott,
és tavasztól megőrült madarak
harsogják szertelen
az életnek dalát.

Vírus jár az ablakunk alatt.
Az este rejt sok veszélyt,
ha utcára mész,
vagy ha bent maradsz,
csakúgy:
a falban bent zsizseg a képzelet,
és nincsen, ami visszafogja már,
ha este lámpaoltás után
ágylábat ostromol a sötét.

Csak egy lehetne pajzs a rémek ellen,
elfoszlott régen,
évek óta elhagyott,
mint ruha a testről,
szerelmes ölelésben,
lehullt,
most csomóba gyűrve fekszik
egy homályos sarokban.

A délután még olyan városi.
Bár képzetes,
hiszen csend itatja át,
csak a ház előtti fákon zengi
mintegy több százezernyi cinke
a mások életének
harsogó dalát.