Szilveszter

 Szilveszter van, és meghalt az Isten,
vagy sohasem létezett.
Egyik kezem már a kilincsen,
az, amelyik vétkezett.

Kívül még mindig a Nap ragyog,
és kismadár dalol,
én évek óta homályban vagyok,
mert senki sem vár sehol.

A világot lehet jóra, rosszra
élesen felosztani,
de az embert önmagától soha
sem szabad megfosztani.

Szilveszter van, s az Isten meghalt
már évszázadokkal ezelőtt.
Csak az emberség az, ami megtart,
nem az égi mezők.

Ítéletnapon túl

Én szerettelek túl ítéletnapon.
Az ítéletet már meghoztad régen.
Azóta fekszem kint a hideg havon,
zéró alatti fagyban, jeges szélben.

Fejemre hópelyhek hullnak. Hagyom.
Szívem forró, hűlni mellkasom tépem,
de gazdag vagyok: emlékem egy vegyon,
és bármi történik, megőrzöm épen.

Én szerettelek túl ítéletnapon,
azóta tépnek rémek sötét éjben,
botorkálok látástól fosztva, vakon,
a jeges tüzet sem látom a mélyben.

De, mert ismertelek, mindezt nem bánom:
bennem maradsz túl életen, halálon.

Séta kéz-a-kézben

 Véget ért óév,
itt van az új.
Nem esett a hó még,
most szél se fúj.

Séta a parton,
dalt dúdolok.
Ebből, nincsen pardon,
verset faragok.

Elmúlt Karácsony,
év vége közel.
Lassan, bár nem várom,
a semmi ölel.

Nem tudom, másutt mi van,
más délköri fokon,
itt velem sétál a fiam,
a kezét fogom.

Gyermekkor

 Tantonak - Vasszem - neveztek
a Sós Sziklák Völgye után
- milyen gyermeki irónia:
szemüveges indián,
még jó, hogy nem Üvegszem lettél -
és furnér csatabárddal, -pajzzsal,
amelyre a bölényvadász Feketelábúak
bölényfejét ragasztottátok papírból
rohangáltatok a ház melletti prérin.

A lányok még furcsa, másik nép tagjai voltak,
akár csak a felnőttek,
akikkel közös nyelven beszélni
sem igen lehetett.
A közös nyelv kialakulása még évekig várt magára,
noha tudtatok a titokról, amely elválasztja
bölényre vadászó, és egymás között háborúskodó
népeket
az ő fecserésző-sustorgó,
folyton új- és új törzsekbe tömörülő és szétváló
népeiktől.

Tantonak - Vasszem - neveztek szemüveged után
- ki hallott még szemüvefes indiánról!? -,
amíg a bunker építése után saját csapdátokba nem esett
Pida - az Őzlábú - hogy ölben kellett kettőtöknek
a sebészetre cipelniűk.
Ugyancsak ő volt, akit később ismét ketten cipeltetek hazáig,
miután a hinta védőkorlátján egyensúlyozva
kétfelé csúszott a lába, hogy lovagló ülésben esett a korlátra...
Akkor már nem indiánoztatok,
hanem az O Ügynökség ügynökeinek szerepét játszottátok
egy-két hónapig, mire végleg véget nem ért
a gyermekkor.
 

Henry éneke

Képeslapokból kivágott,
fényük-színük fakult fotók
halomba hányva mind
egy szekrény tetején.

Traktor és kalász, megáldott,
Cadillac, kólára tátott szájak, mohók,
poros csomóba gyűjtve és keverve, mint
szürke szívekben a sok-sok te-meg-én.

Levetni kéne

 Le kéne vetni végül az ént,
mint izzadt gúnyát amely bőrünkre fűtt,
nem játszani tovább hiút, se szerényt,
hiszem a Nap már szinte éjre ült.

Letépni kéne, hogy meztelenül
lássunk, és mondhassuk el, ami igaz,
hiszen a lét fényre csak így derül.
Csak így nem esz kosz, fojt meg a gaz.

Le kéne tépni, de vele, jaj,
vérünk hull, valónk darabja szakad,
elvérzünk, fogyunk. Hisszük, ez baj,
pedig enélkül, tudod, mit sem ér szavad.

Zománchiány

A tűzhely sarka megkopott.
Lepattant a zománc.
Kézzel pont ott támaszkodott.
A konyhai románc
amint kezdődött, véget is ért
egy seperc alatt,
mert mindkettőjük kicsit félt,
de emléke megmaradt.

Szétrebbentek. Jött a férj,
vagy a feleség talán,
a szobában hiányzott egy kés,
vagy egy leveses kanál,
folytatódott még a buli
egészen hajnalig,
de nem maradtak egyedül, tuti,
egyetlen pillanatig.

Aztán múltak a napok,
évek percek alatt.
Az életükre csak úgy hatott,
hogy emléke megmaradt,
hogy volt egy percnyi vonzalom,
egy konyhai románc
a tűzhelynél, amelyen, borzalom,
hiányos volt a zománc

A Toronyépítő

Csakis azért vándorlok át a szomszéd toronyba
minden áldott nap, mert megszoktam, hogy melózni kell.
Én nem voltam soha senkihez goromba,
és hogy mások itt hagytak mindent, az sem érdekel.
 
Reggel fölkelek, hogy szemembe világít a Nap,
átmegyek két függőhídon, fölszedem, ami kell,
és kalapál az ember, míg majd a légbe harap,
aztán csak jön valaki aki majd lekicsinyel.
 
A tetőn minden olyan szép, ha nem dühöng a szél,
csak tornyokat látni. A mély rejtelmekről mesél,
hiszen annyi minden csoda lehet odalent!
 
A tornyot folytatni kell. Az ég messze és közel.
Hogy más mindent itt hagyott, már régen nem érdekel;
ami a napokat megszabja, a munkarend.