Parancsra írni

Én nem tudok parancsra írni.
Arra én alkalmatlan vagyok.
Hogy leírjak valamit, mi tetszhet,
félnem kell: nem látok holnapot.

Vagy az kell, hogy figyelmem megfogja
egy dolog, ami reflektort kíván,
hogy az elmém végül versbe fonva
ragadja meg a lét egy pillanatát.

Én nem tudok parancsra verset írni,
bár ritka az "ihletett" állapot,
amikor nem lehet magammal bírni,
s bármit teszek: vers íródni fog.

Hogyha nincsen satu, ami szorítja
szívemet, és nem nő a fájdalom,
nem kell vers, ami felszabadítja
belőlem, mindazt, ami csak ócska lom.

Én nem tudok parancsra verset írni.
Ami így keletkezik, soha nem lesz jó.
Jobb nekem csak éji órán sírni,
kitárt ablakban, ha hull a hó,

hogy szívemet átjárja az érzés,
amit magamból csak írásban adok.
Hogyha múlik ez a vérzés,
verset írni már nem lesz semmi ok.

Szokásaink

Nem mi szoktuk. Te szoktad így.
Mi nem szoktuk sehogy.
Nem is lehet nagyon irigy
ránk senki. Nehogy
a példánkat kövesse,
ahogy azon veszekedünk,
hogy mi volt tegnap este,
vagy, hogy mi lenne jobb nekünk.

Túlságosan megszoktam,
hogy mindig hallgatok.
Mindig csak azt gondolom,
hogy nem ér a dolog
annyit,  hogy veszekedjem veled,
ilyen semmiségeken.
Közben pedig kiürült
az egész életem.

Kiképzés - Újratöltve

Atomvillanás jobbról! Feküdj!

Az árokpartra vágtam magam.
Hogy most hibáztam, nem érdekelt.
A hadnagy nézett tanácstalan:
hisztériáztam, mint eszement.

- Vegye le azt a gázálarcot! -
szólt végül rám, ahogy megsajnált.
- Te állat! Akkor megfulladok!
Most kaptunk egy atomtámadást!

Akkor, ott ketten is lefogtak,
hogy a gázmaszkot levehessék.
Könny és a gázszűrő szénpora
festette arcomat, mint festék.

Nem vagyok magamra büszke, bár
ezért sosem szégyelltem magam.
Ekkorra úgyis mind tudtuk már:
e gyakorlat is haszontalan.

2011. december 4.

Hiányban

Hiányban élek immár sok-sok éve.
Nem mondja nékem senki, hogy szeret.
Szívemnek lángja takarékra téve
emészti régen fájó lelkemet.

Nem is jövőre: másik múltra vágyom,
hiszen jövőm már oly csekély nekem.
De, mert tudom, hogy nincsen kettő, három,
hát csak nyűvöm egyetlen életem.

Nem kértem pénzt, és hírnevet a sorstól.
Nem érdekelt a rang és becsület.
Fejem csak ritkán volt kótyagos bortól,
nem törtem össze leányszíveket.

De most már egész életemben várom
a szót, amiért élni érdemes,
és remélem, nem marad csak álom
minden, mitől életünk nemes.

Táncot jár a toll

Táncot jár a toll a papíron,
egyre hányja a ritmust.
Nékem a vers? Mint gatya tapíron.
Minek is űzöm e rítust?

Jobb lesz talán, ha csak körbeírom,
ami nyomasztja lelkemet.
Ismeretlen lesz a sírom,
úgysem olvassák versemet.

Írni kellene

Tudom, hogy írni kellene,
de néha lebénul az elme,
és miként a vért a vérkörök,
szállítják az idegrostok örök
pályáin a gondolatot, ami körbe jár,
de alakot nem talál.

Én tudom, hogy írni kellene,
de nincs erő, és nincs miről,
pedig folyton munkál belül,
és éget a gondolat,
ami alaktalan marad,
és nem lehetsz tőle szabad,
míg vers formát nem ölt.

Én tudom, hogy írni kellene.
Más dalt, mint ami eddig szólt a tollamon:
Ami magamnak jó lehet,
másnak úgy nem hagyhatom.
Az írás kényszer is, hiszen
az időt, amit nem új verssel töltök,
nem csak magamtól,
de mástól is elveszem.

Tudom, hogy írni kellene.
Olyan nagyon sok vers nincsen megírva!
Olyan nagyon sok érzelem,
sok vágy és bánat nincs elsírva,
és nincsen elregélve annyi félelem!

Tudom, hogy írni kellene,
de nincs erőm, agyam kihagy,
kezem reszket, ha tollamat
megfogom, és az üres papíron át vele hívat
magához a végtelen.

Tudom, hogy írni kellene,
de néhanap van úgy, hogy semmire
nem képes az ember,
hiába vágyna szebbre,
nem telik erővel, csak erre
a versre itt fenn.

"A Mindenséggel mérd magad!"

"Ehess, ihass, ölelhess, alhass
A mindenséggel mérd magad!"

Van mit ennem, innom is. Aludni jól tudok.
Mértékem a Mindenség. Csodáin ámulok.
Ha összemérhetem magam a Teremtéssel én,
van, aki nálam boldogabb ezen a Földtekén.

A magyarázat ezúttal belül található:
jövőbe vetett hitem miért olvad, mint a hó.
Hiába is lehet adott sok egyéb feltételem,
ha kedvemre a kedvesem nem ölelhetem.

Hogy a Mindenséggel összemérhesd önnön magadat,
az étkezés, alvás, ital csak szükséges marad.
A legutolsó feltételt ki nem felejthetem:
a méltósághoz kell bizony a boldog szerelem.