Fehér

Olyanná leszek,
akár az öreg hegyek.
Hajam már fehér.

Buzgárok erdőben

Őszi séta az erdőben.
Még mindig jó erőben,
Láb alatt zizegő avar.
és semmi nem zavar,
csak szél fúj a fák között.

Lábam gyaloglásra termett.
Ugatás töri a csendet.
Kiharap belőle egy darabot.
Valaki egy szívet faragott
egy ágra, az elágazás fölött.

Egy betű sincsen benne,
olyan, mintha üres lenne.
Mintha a tél töltené fel:
rég felhagyott a mesével.
Vagy a Föld a Holddal ütközött?

A fák mindegyike reszket,
és látom, hogy ez csak a kezdet.
A végig hosszú az agónia,
az embernek nem kell aggódnia,
bár sosem volt egész, ami ma törött.

Volt vajon telve a faragás?
Az ember olykor mély kutat ás,
és néz, hogy olyanra akad,
amire nem lenne szabad:
felbuzog, amit már régen eltömött.

Dolgozó ember

Dolgozó ember vagyok,
a szemem ritkán ragyog.
Szürke fölöttem az égbolt,
hogy fénylett, az már rég volt.

Az eső minden nap esik.
Néha éjjel is, reggelig.
Az égen felhők rohannak,
nem adnak helyet a Napnak.

Nem volt ez így mindig.
Az embert a jelek intik:
valami elromlott nagyon.
Átkozott vagyok, ha hagyom.

Márpedig évek óta
folyton monoton a nóta.
Nincsen helye a fénynek,
a tüzek régen nem égnek

A munka tart életben,
bár lehetne él i szebben.
Hogy hogyan, talán kitalálom,
amíg le nem száll rám az állom

A feketerigó

A rigó a fán ült mozdulatlan.
Lassan beesteledett.
Két szeme feketén izzó katlan.
Most a hó is megeredt.

Szél támadt, szédülve néztem:
talán lába odafagyott?
Miért nem repül el? Nem értem.
Ittléte okafogyott,

itt nem kap enni. Nincs kitéve
szalonna vagy dió,
nincs gyümölcs fa alá kerülve,
élelem, rigónak enni jó.

Nem pislant, csak néz előre,
Tollait borzolja szél.
Hangja sincs. Nem megy telelőre.
Vajon tavaszt még remél?

Végleg sötét lett végül,
és már nem láttam a madarat,
hogy aztán elrepült? Leszédült?
Másnapra nyoma sem maradt.

Senkim sincsen

Senkim sincsen.
Sosem volt.
Úgy élek itt,
mint egy holt.

Magányom majd
eltemet
Az zabálja
lelkemet.

Fagyos földön
csillog dér,
költészetem
annyit ér.

Hogyha égre
kel a Nap,
a versből csak
sár marad.

2013-2020.

Repedés a falban

Ha megszólal a kórus,

a gerincen a borzongás.

Élni az ilyen pillanatokért érdemes,

bár a percmutató folyton gödröt ás,

de a köznapok lírája is lehet jeles.

A szürke közönyből kiemelkedő

pillanatokon, mint késélen,

úgy csillan a remény.

Havas hegycsúcs, télen,

napsütésben; bár a fagy

odafent is kemény.

Összekevert, nem passzoló

mozaikdarabkák a lét.

Tétova, andalúziai dallam.

Csak figyeld a szivárgó zenét!

Néha egy-egy repedést nyit tágra a falban.

 

Vegetáció

Egy pillanatra bambán pillogott:
égre nézve, a Nap szemébe tűzne,
rámeredt hát egy lehajló fűzre:
tegnap platán volt. Alatta állt meg ott.

Két kezében is kérget fogott,
mintha obskurus játékot űzne,
vagy szikrákhoz kellene, egy tűzre,
de lelke bizton máshol volt legott.

Mint üres héj, olyan volt az élet.
Máshogy nézte, mint ahogy szokás,
bár tudta jól, hogy lehet, hogy téved,
de az egész mégis nagy szopás.
- Hogyan is felejthetnélek téged! -
villant agyába. S: Nincs gondolkodás!