Szikrázó összecsattanások

Már a lépés sem kell közéjük,
a személy burkának kerülgetése;
szikrázva csattannak össze páncéljaik,
amikor súrlódva találkoznak útszűkületben.

Felvont felvonóhidak, kapurácsok,
vastüskékkel megtűzdelt árkok mögött
kietlen kőerődök cementfalai kacagják rátok -
ránk magányunkat, és keserűségünket:
íme, ez lettél, ember!

Téli estéken

 Ha ott kint a szél fütyül,
hordja rendületlenül
vízszintesen a havat,
s a világból nem maradt
semmi, ami látható,
és befagyott már a tó,
kandallóban jó ha ég
a tűz, de ez csak semmiség,
mert bor áll az asztalon,
ölembe ült asszonyom,
és ha elfogja a vágy,
vár majd ránk a széles ágy.

Istenkirály

Ékírásos táblatöredék UR városából
nagyon szabad(os) fordításban

Talán fel kellett volna készülni te dőre,
hogy egyszer csak ránk szakad ez a rettenet,
hiszen az istenkirályok hombárjaiban is előre
halmozták föl a sok-sok gabonaszemet,
hogy amikor majd beköszönt az ínség,
a nép nem maradjon ellátatlanul,
de a régi tapasztalatokból ez a népség,
úgy tűnik, már soha nem tanul.

Istenkirályunk szinte van ma is,
noha istenség-volta nem kielégítő,
amit szája beszél, az mind hamis,
és körülveszi kazalnyi léhűtő,
és most már megint olyan érzése van néha
az embernek, hogy megint egészen fiatal;
csak a tribünre integetés maradt el
a zászlócskákkal, de a nagyra vágyás
most is hamisságot fial.

A legjobbak vagyunk, hiszen társadalmunk
messze megelőzte korát,
honnan is ismerős ez a passzus?
Ezt hirdette minden kiskáté, plakát,
amelyen jobbra fölfelé mutató
nyíl jelölte a követendő irányt.
Erre vonszolt bennünket hat kehes ló,
és nem láttunk akkor sem mást, csak a királyt.

Aztán eljött a vég, mert levegőre még
a császár sem képes házat építeni,
összeomlott minden már rég,
amikor kezdték a roncsokból kimenteni
minden rendű és rangú káplárok, foglárok,
hitet váltó eretnekek, ami még megmaradt, használható,
és ami hátramaradt: puszta szeméthegyek.
De „szorgos népünk győzni fog”,
hirdette megint sok öles plakát,
bár akad megint pár odvas fog,
amely előbb kihúzásra vár.

Az odvas fogak csak szaporodnak a szájban,
de mindegy, mert rágni nem is nagyon lesz mit velük,
az elemi tisztesség lecsökkent a királyban
azóta, amióta csak játszik velünk
hol kamarilla-politika, hol a szél,
hol viharos tenger dobál,
támad ránk járvány, recesszió, és ellenség,
de mindez rajtad szárad, nagy király.

Hiszen hatalmon vagy egy emberöltő óta,
felelős nem is lehet senki más,
de neked füledbe duruzsol a bül-bül nóta,
és minden emberveszteség új támadás.
Mert harcban állsz. Talán önmagaddal,
de harctérre meghalni küldesz mást,
szavad röhögtet, néha elevenbe vagdal,
de meg nem győzi bennünk a Hitetlen Tamást,
mert ahhoz nagy ember kell. Vezető,
aki háttérbe vonul szüntelen,
de mellette nem telik meg a temető,
és átviszi népét tengeren, hegyen.
És hogy elveszve kóválygunk, egymással küzdve,
abban rajtad klívül senki más nem hibás,
te saját magadnak egyetlen üdve,
te senkiházi tolvajkirály.

Talán fel kellett volna készülni erre is.
A vezetés művészetét tanulni kell,
és az önjelölt próféta mindig hamis,
csikorog szava, akármit énekel.
Ma megint ott tartunk, ahol száz év előtt.
Abszolut rossz az irány,
és hogy ezernégyszázan nem kapnak levegőt,
magadra vedd! Lelkeden szárad, kiskirály!

Képtelenség

 Képtelenség szabadulni tőle.
Fejemben van mindig újra,
el sem menekülhetek előle,
s nem élhetek hozzá bújva.

Hiába feküdnék le a kőre,
ajtó alól a hideg rám húzna,
csak a "hogyan lettem ilyen dőre"
kérdés őröl, és szívemet zúzza.

Bár napokra kizárom magamból,
elég egy vers, egy film, egy dalrészlet,
és újra friss a régi karambol,
pedig hinném, vitte az enyészet,
s mégis, gyakran tavaszig tavasztól
játssza agyam újra az egészet.

Késő őszi délután

Késő őszi délután
egy bizonyos fény
csillan át a felhőrésen,
mint a jó remény.

„Még Napod süt, még pár hét,
és most itt vagyok,
de ha holnap megjön a tél,
már elmaradok.”

Ha így szól az arany napfény
őszi délután,
s hozzád beszél, neked susog,
el ne szalaszd bután!

 

Téli dunaparton

Fekete zongorabillentyűk a túlparti lámpák a vízen:
pentaton dallamon énekel a Duna.
A varjak károgása kíséri, hiszen
minden szólam a magyar szabadságról puszta, üres
duma.

Vak mester tépi és cibálja ezt a nemzetet
évszázadokon keresztül,
mint őrült zenész, klimpíroz haláltánc-dallamot,
hogy a szívünkön folyton fekete kereszt ül.
Ez az, amit múltunk számunkra itt hagyott.

Bűvös körünkből nincsen mód kitörnünk.
Az egyént itt folyton felemészti a fekete-vörös láz.
Állati hangon üvöltünk, röfögünk, és bőgünk,
a vízen úszó hulláknak gyűlölet-menet magyaráz.

Körbe folyik velünk az idő,
mintha a Szir-Darjává válna ismét a nagy folyó.
Ami ebből majd nálunk végül kinő,
kötél, szöges drót és ismét rézköpenyes ólomgolyó.

Tört, vad, bús pentaton szól a lámpafényeken a víz fölött;
Pest-Budánál ma már piszkos barna a kék Duna.
Partjain megint darabokra törött
a nemzet.
Minden egyéb hazugság, ócska, link duma.

Támad, érzem

Támad a sötétség, érzem.
Mindent föltesz egy lapra.
Ha majd tőle elvérzem,
nem marad ember holnapra.

Elmémet koptatja egyre,
szívemet rágja folyton.
Nem várok tőle kegyre,
félelmem versekbe fojtom.

Magadba nem menekülhetsz,
hogyha a sötét árad,
de a Nap éjre is ülhet,
ha más ember lesz a várad.