Téli dunaparton

Fekete zongorabillentyűk a túlparti lámpák a vízen:
pentaton dallamon énekel a Duna.
A varjak károgása kíséri, hiszen
minden szólam a magyar szabadságról puszta, üres
duma.

Vak mester tépi és cibálja ezt a nemzetet
évszázadokon keresztül,
mint őrült zenész, klimpíroz haláltánc-dallamot,
hogy a szívünkön folyton fekete kereszt ül.
Ez az, amit múltunk számunkra itt hagyott.

Bűvös körünkből nincsen mód kitörnünk.
Az egyént itt folyton felemészti a fekete-vörös láz.
Állati hangon üvöltünk, röfögünk, és bőgünk,
a vízen úszó hulláknak gyűlölet-menet magyaráz.

Körbe folyik velünk az idő,
mintha a Szir-Darjává válna ismét a nagy folyó.
Ami ebből majd nálunk végül kinő,
kötél, szöges drót és ismét rézköpenyes ólomgolyó.

Tört, vad, bús pentaton szól a lámpafényeken a víz fölött;
Pest-Budánál ma már piszkos barna a kék Duna.
Partjain megint darabokra törött
a nemzet.
Minden egyéb hazugság, ócska, link duma.