Csak egyet nem értek

Lassan úgy olvasom a jó verseket,
mint ki megtapasztalhatott már mindent.
Néha rá gondolok, aki eltemet,
és nem tudom, vajon félem-é Istent.

Lassan egyre ritkábbak a rébuszok,
amelyeket még megfejteni vélek.
A sejtjeimbe zárt anyag még forr, buzog,
de lassan több a pusztulás benne, mint az élet.

Lassan egyre jobban elhagyom magam,
mert minek, hogyha senki sem szeret?
A jövő már előttem úgyis zárva van,
hát nem vetek vihart, hogy arassak szelet.

Lóra már nem ülök fel soha,
nem feszítem íjamat hátra sem,
az élet hozzám nem volt túl mostoha,
csak azt nem értem én, miért könnyes néha még a szem.

Fölébredtem

Azt álmodtam, geológus vagyok.

Az UCLA-n dolgozom,
a kőzettani tanszéket vezetem.
Az én könyvemből tanítják
a magmás kőzetképződést
szerte a világon.

Van egy rémálmom.
Visszatérő.
Geológus vagyok benne Budapesten
(vagy Bukarestben?);
egy fél-diktatorikus,
kelet-európai országban,
egy Csepel nevű városrészben lakom
egy úgynevezett lakótelepen.
Huszonöt éve programozóként dolgozom.
Most egy állami hivatalban.
Amatőr költőnek képzelem magam,
és borzalmas verseket írok
egy kiejthetetlen és érthetetlenül bonyolult nyelven.
Valami Oravecz Imrét,
meg Payert olvasgatok,
és hatvanhoz közel vizsgáztatnak
olyan tananyagokból,
amelyekhez soha semmi közöm nem volt,
és nem lesz.
A rémálomtól mindig rosszul leszek,
annyira,
hogy át kell hívni hozzám barátomat,
amikor fölébredek.

Az utóbbi időben már
minden nap gyötör ez a rémálom.

De aztán fölébredtem.

A puszta lét ökre

Tegnap sem szerettél.
Így múlik tőlem az élet.
Lassan a hideg tél
borít el, attól félek.

Holnap sem szeretsz majd.
Így lesz már örökre.
Mi az, ami még hajt?
A létnek vagyok-e ökre?

Villanás a föld felől

A vízen voltam a reggel.
Épp kivetettem a horgot.
Ma nem jöttek sereggel.
Az ember szinte boldog,
mert nem hull égből bomba,
sem acéleső a tájra,
amelytől agyad tompa:
szürke az is, ami fájna.

Csend volt kint a vízen,
még a szél se rebbent.
Voltunk kint vagy tízen,
talán kevesebben.
Nagy fényesség támadt,
felhő nőtt az égre.
A tenger megáradt.
Készültem a végre.

Azután csönd lett végül.
Jött a halál csendje.
Az ember belekékül,
vagy fehér, mint a csempe.
Most csak fekszem egy ágyon.
Elveszett a csónak.
A halálomat várom.
Nem hiszek semmi szónak.

A vég után

Azután vége lett,
csendben, ahogy' szokott.
A puszta lét felett
hideg Nap ragyogott,
a világ kifakult,
az idő ment tovább,
ami volt, az a múlt.
Feledni mámorát!

Azután vége lett.
Nem kezdődött az új.
A régi elveszett,
ok nem volt, hogy lazulj.
Acélszürke égből
a semmi néz le rád,
jövőd tiszta kékről
feketére vált.

A nyulak oldalán

Én a nyulak oldalán állok,
szemben a farkasokkal.
Van közöttünk egy mély árok,
nem ok nélkül, hanem okkal.

A nyúl répát, füvet legel,
a farkas eszi meg nyulat.
Az ember nem sokat mérlegel,
de farkast lőve sem mulat.

Én döntöttem. Oda állok,
ahol éles fogak marnak,
bár nincsenek bennem álmok:
a vers csak borsó a falnak.

Tűz a sáros égen

Sár színű égen csak
forog, pörög egy tűzgömb.
Szikrája szíven csap,
amíg játékom űzöm.

Fölszakad, mint iszap
bennem a múltnak sara,
amint a tűz kiszab
szívemből. Mennék haza.

Lábam göcsös karó,
köröttem homály páráll.
Minden cseppje maró,
ahogyan alászáll.